Dolgozom, de fojtogató érzésem van.  Mintha egy láthatatlan kéz fonódna a nyakamra és bilincsként tartana fogva.  A fejem is fáj egy kicsit, valószínűleg a stressztől.  Nem tudom mihez kezdenék ha most nem dolgoznék.  Egyszerűen olyan súlyok vannak a vállamon, hogy attól félek előbb-utóbb agyonnyomnak és maguk alá temetnek.  Most tényleg bármit megadnék egy szalmaszálért... egy ölelésért... nem csak üres szavakért amik mögött semmi tett nincs.  Egyszerűen nem kapok levegőt...

Egy héten belül másodszor ébredek fel azzal a gondolattal, hogy nincs tovább, feladom.  Ilyenkor mindig kézbe veszem a telefont és rányomok az üzenetek írására, de aztán leteszek róla.  Úgysincs bátorságom megtenni, akkor meg minek riogassak vele másokat.  Olyan lennék mint a Kiskakas aki folyton farkast kiáltott, aztán amikor tényleg jött a farkas, már senki nem vette komolyan.  Nem is akarok riogatni senkit.  Nincs hozzá jogom, hogy felbolygassam az életüket.  Nem akarom, hogy nyugtalankodjanak miattam... hiszen még elképzelésem sincs mit tennék... csak azt érzem, hogy elfogyott az erőm vagy a hitem vagy nem tudom...  Mindenki csak a problémájával tud megtalálni.  Nagyon régen volt amikor rólam akart valaki beszélni, amikor rám volt kíváncsi.  A barátaim ebben az értelemben nem is a barátaim... amikor találkozom velük, lényegében én próbálok foglalkozni Ővelük, mert valakire oda kell figyelnem, szükségem van arra hogy valakit vagy valakiket érzelmileg is támogassak és ettől azt hiszem, hogy Ők a barátaim, miközben egy barátságban az ilyen dolgoknak két irányban kellene folyniuk.  Önként kihasználtatom magam és bebeszélem, hogy ez a barátság.  Az a lány pedig akit mindennél jobban szerettem...  Úgy érzem kifogytam.  Szükségem van arra, hogy valaki vagy valami motiváljon, de csak én motiválok másokat, én agyalok mások problémáin és tőlem senki nem kérdezi meg hogy vagyok... nem kérdezik meg, hogy mik a céljaim, a vágyaim.  És miután senkinek nem fontos, lassan nekem se lesz az.  Több mint egy éve nincs barátnőm.  Azt hiszem ilyen még nem volt.  Ha van melletted valaki akkor van kihez igazodnod, automatikusan  kialakul egy alsó határvonal ami alá nem süllyedhetsz, mert a társad mindig megvéd és mindig kihúzzátok egymást a bajból.  Ha egyedül vagy akkor ezt a szerepet a barátok veszik át (persze sokkal kisebb hatékonysággal), de ha a barátaid nem figyelnek rád, nem foglalkoznak veled, nem érzed hogy fontos vagy, hanem azt látod hogy a céljaidért csak Te küzdesz és nincsenek támogatóid... akkor lesüllyedsz.  Motiválatlan leszel, mert senki másnak nem fontos az ami neked.  És akkor arra gondolsz, hogy feladod.  Mert semmi értelme.  Mert nincs kiért vagy miért csinálnod.  Megcsinálom, kész, és akkor mi lesz?  Semmi, mert akkor is csak egyedül leszek, akkor is csak a problémákkal találnak meg.  Amikor barátnőm volt, tudtam, hogy haladunk valamerre, hogy van célunk és nem fogy el az üzemanyag, mert ha valamelyikünk kimerül, a másik ad a sajátjából és kézen fog, vezet, segít...  Minden embernek szüksége van arra, hogy időnként  motivációt kapjon és abból lesz hite és abból tud adni másoknak, hogy amikor Ő szarban van, akkor mások ezt észreveszik, odafigyelnek rá és segítenek rajta.  Ettől leszünk erősek, hogy tudjuk hogy ez működik, ezt kell tennünk nekünk is amikor másnak gondja van.  De amikor valaki egyedül van... tényleg egyedül... és a tetejébe semmi sem megy úgy ahogy kellene hogy menjen... akkor baj van.  És szerintem most baj van.

   Persze nem tehetek mást, próbálom tartani magamban a lelket.  Társ és barátok nélkül ez az egyetlen lehetőség maradt.  Csak elképesztően nehéz.  6-7 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen gondolataim lesznek.  Amikor az ember szerelmes... nagyon fent van.  Hiányoznak a közös célok.  A fény, ami megmutatja az utat.  Hiányzik az, hogy valakire odafigyelhessek, gondoskodhassak... hiányzik, hogy szerethessek, bízhassak, remélhessek...

   Egyik este elgondolkodtam azon, hogy mi van akkor ha egy elkeseredett pillanatomban elképzelek valamit és nem veszem észre, hogy megteszem... mi van, ha azt hiszem csak gondolok rá, de közben nem csak gondolom hanem teszem is...?

   Hogy lehet valaki ennyire képmutató...???  Hihetetlen... mondjuk egy megrögzött p*navadásztól mit is várjon az ember?  Akkor is hazudik ha kérdez.  A kirakatban mézes-mázas, a háttérben meg egy gusztustalan csaló és van képe megjátszani magát mások előtt!  

Mint férfi, már nem kellek senkinek... nem könnyű bevallani, de úgy néz ki hogy ez az igazság.

   Ő az, aki minden pillanatban amikor csak akart meg tudott nevettetni.  Ő az, akinek minden egyes pillantásába, sóhajába, érintésébe külön-külön is azonnal beleszerettem.  Ő az, akinek az éjszaka közepén álmomban is azt suttogtam: szeretlek.  Ő az, aki mindig is a legjobban tetszett és nem csak azért mert gyönyörű, hanem mert attól a legelső pillanattól kezdve hogy megpillantottam, azonnal és végérvényesen fülig szerelmes lettem belé.  Ő az, akire mindig úgy gondoltam mint a lányra, akire érdemes várni, mert nem tudnék jobb feleséget, anyát és szeretőt még csak elképzelni sem és ha Ő ezt nem is hiszi el magáról, tudtam, hogy együtt bármire képesek vagyunk.  Ő az aki kitalálja a számokat a fejemben, akivel egyszerre gondolunk egymásra és akivel minden, de minden tökéletes.

   Sosem voltam olyan boldog mint mellette és vele.  Mert Ő az...

Nem értem... vagy lehet, mégis?
Messze vagyok, talán vén is.
Bennem már újdonság sincs.
Másnak ragyog Ő, a kincs.

Csupa érzés, csupa báj,
Mégsem érti miért fáj,
Nem értheti... mást szeret.
Másnak engedett teret.

Lesz még olyan, azt reméltem,
Mikor megkérhetem térden,
Hozzám vezet minden útja,
Kis orrát nyakamba fúrja.

De az orromnál tovább nem látok,
Elfújták az édes álmot,
Csak a füst maradt mi fojtogat,
Csak én láttam ebben sokat.

Azt hittem, hogy Ő is szeret,
Naiv vagyok mint egy gyerek.
Vakon hittem a vágyainkban,
A lelkünk közti kapcsolatban.

A világ sötét végén állok.
Mormolok egy imádságot.
Megmozdulnak a csillagok.
És nincs tovább... lezuhanok.

   Ha leejtesz egy tányért vagy poharat, hangos csörömpöléssel törik össze.  Ha egy székláb törik el vagy leesik egy kép a falról, az is zajt fog csapni.  Csak a szíved az ami ha összetörik, semmilyen hangot nem ad ki.  Úgy hallgat, hogy már azt kívánod bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmed a fájdalomról.  De ha mégis adna valami hangot, az csak belső hang.  Torkaszakadtából üvölt, de nem hallja más csak Te, de olyan hangosan, hogy beleroppan a füled és megfájdul a fejed.  Fel s alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa...  ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve.  Így néz ki, így hangzik!  Egy csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat ami az érzelmei rabjaként ordít bele a világba...!!!
   Ez van a szerelemmel... senki sem érinthetetlen.  Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják!  De amikor eltörik mégis hallgat.  Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki... senki sem hallja...

   Három hónap, ugye...???  persze...  én voltam a hülye... én voltam a hülye amiért elhittem valamit, ami egy lepkének is nyilvánvaló, hogy nem lesz igaz.  Én voltam a hülye, amiért azt gondolom, hogy ha valaki mond valamit akkor azt nem csak elhiszi amikor mondja, hanem meg is akarja csinálni, küzd és harcol érte és nem adja be a kulcsot minden előzetes jel vagy legalább egy normális átbeszélés előtt, ha már a mindennapokban nem lehet megbeszélni azt amit meg kellene...

   Minden... minden csak hazugság és álom!  ...így már nincs is értelme semminek.  Így már a filmet se csinálom végig.  Minek... a három évvel ezelőtti is csak arra volt jó, hogy rá két vagy három hétre januárban  - miközben én kényszerűségből előzékenyen visszafogtam magam, mert "elfáradt" a sok munkától és tanulástól a vizsgaidőszak miatt... -  összejöjjön valakivel "fáradtan", az éjszaka közepén...  Tudom, senki sem kérte, de két hétig minden nap azon a filmen dolgoztam és minden egyes nap amikor végignéztem az addig elkészült részt, ugyanúgy ahogy most, sírtam és bőgtem... igen, férfi létemre sírva készítettem el a közös filmünket, mindent beleadtam, minden másodpercet külön-külön megterveztem és az életemet is fel mertem volna tenni rá, hogy ha azt megnézi akkor meg fogja érteni mennyire szeretem Őt, újra együtt leszünk és szorosan egymáshoz bújva együtt ismerjük meg a jövőt és soha-soha nem akarjuk elengedni egymást...

   Három hónap... ez pont azt az esélyt adta meg, hogy megmutathatom mire vagyok képes... hogy Mikulás napján átadjam neki az új filmünket DVD-n és Karácsonyra már talán... ki tudja... három évvel ezelőtt csak sóvárogtam utána, most tényleg rohadt sokat tettem is azért hogy majd elcsodálkozzon, lássa a fejlődést és azt, hogy mindössze három hónap alatt hova lettem képes eljutni... de mi értelme...?

   Mi értelme annak, hogy minden nap rendet rakok és hetente felporszívózok, port törlök, hátha akkor toppan be hirtelen és váratlanul csak azért mert erre járt és... akármi.  Mi értelme minden nap hasazni és közben arra gondolni, hogy mennyire fog neki tetszeni?  Mi értelme a masszírozós tanfolyamnak, hiszen sosem fogom többet megmasszírozni, nem fogja megengedni... ha végigsimítok a kezén már attól is zavarba jön.  Mi értelme kertesházakat nézni, ismerősök ismerőseivel beszélgetni a felújításról, hogy mit-hogyan lehetne abban a házban?  Mi értelme három és fél órát várni a fagyos, hideg szélben, a fáradtságtól leguggolni aztán egyik lábról a másikra állni és kitartani hogy "még félórát, még félórát, még félórát" azért, mert előtte két nappal megemlítette hogy csütörtökön kondiba megy és én agyatlan meg elfelejtettem odaadni neki valamit és ezért meg akartam lepni vele a konditeremből kifelé jövet... ott se volt.

   Így nincs értelme semminek...  utálom ezt az életet.  Szar az egész.



 

   Minden jót amit tettél egy kapcsolatban le lehet mosni...  egy ártatlan mozdulattal a zuhany alatt, egy estével amikor hagyod magad rábeszélni még egy pókerre, egy kirándulással amikor a párod ott hagy majd számon kéri, hogy miért nem voltál mellette amikor lement...  Mindig vannak helyzetek amiken meg lehet sértődni... a kérdés csak az, hogy a másikat tesszük-e meg egyedüli oknak, vagy beismerjük hogy minden csak nézőpont kérdése és ha bízni akarunk a párunkban akkor nem csak azt a kérdést kell feltenni, hogy Ő mit csinálhatott volna jobban, hanem azt is hogy mi mit tehettünk volna azért hogy ez vagy az ne történjen meg, mert egy kapcsolatban minden  - MINDEN -  két emberen múlik.  Ha nem mész előre hanem bevársz  - ami normális lenne ha velem akarnál lemenni -  nem hagylak egyedül, ha nem hagyod rám hanem adsz egy puszit és a fülembe súgod, hogy fáradt vagy, bolond leszek új pókerbe kezdeni, ha viccesen annyit mondasz hogy "enyim" nem veszem ki a kezedből a zuhanyt amikor már a tusfürdőhöz nyúlsz és azt hiszem most csak azért tartod mert nincs hova letenni...  Vagy lehet továbbra is azon az úton járni, hogy mindent rám hagysz és csalódott közönnyel szemléled, hogy vannak dolgok amik nem úgy történnek ahogy szeretnéd, aztán konstatálod hogy mennyire nem is figyelnek rád... milyen esélyeket adsz egy kapcsolatnak, ha mindig csak utólag olvasol be a másiknak arról, hogy Te ekkor és akkor mit szerettél volna?  Hogy legyen jó hozzád valaki, ha neki adod az utolsó uborkaszeletes katonákat és hiába ajánlja fel hogy megedd, Te nem fogadod el, de utóbb mégis felrovod neki amiért megette?  Milyen esélyeket adtál egy kapcsolatnak, amiben a kedvesség mögött a másik tesztelése zajlott és akkor is a hibát látod benne, ha Ő jót akart neked?  És miután Te csak tesztelsz és mindenkivel megbeszéled az otthoni problémákat csak azzal nem akivel kellene, azt mondod: ez nem fog menni...?  Miért nem lehet akkor és ott közbelépni, miért nem lehet kiállni azért amit szeretnél ahelyett, hogy megsértődsz és a másikat teszed meg bűnbaknak a saját tehetetlenséged miatt?  Miért van az, hogy párok milliói meg merik beszélni ha valamit szeretnének, de Te inkább a háttérbe húzódsz és onnan szemléled némán ahogy tönkremegy a kapcsolatod, a kapcsolatod amit egy életre terveztünk összeköltözéssel, gyerekekkel, családdal, együtt kéz a kézben megöregedve?  Annyit kellett volna tenni, hogy beszélgetünk és nem egy-két havonta egy-egy nagyot amikor már nagyon be kell olvasni, hanem bármikor amikor úgy érezzük beszélgetni szeretnénk, akár a legkisebb, legcsip-csupp dolgokról is.  Ha egy kapcsolat sínen van, nem elég nézni ahogy lassan kisiklik és néhányszor jól oldalba veregetni, hogy ott is maradjon... kellenek a kis finomhangolások, a kis beszélgetések, a kedves utalások, mert ezek tartják mind-mind sínen az egészet és ha az egyik csak tétlenül néz, a másik nem fogja észrevenni hogy az egész oldalra húz...
   Megelőlegezett bizalom és nyíltság... csak ennyi kellett volna.  ...és hiába is mondanám, hogy még nem késő... Te már nem vagy itt, hogy elmondhassam neked...  Megértetted, de alkalmazni már nem akartad velem, pedig tudod hogy ez a megoldás.

   A legszomorúbb az egészben, hogy ezt már Ő is tudja, Ő is látja és hiába ment rá a közös életünk, a jövőnk... mert a megszerzett tudást, a tapasztalatot nem velem fogja kamatoztatni.  Mi szenvedtünk meg érte és mégis valaki más fogja leadatni majd a gyümölcseit... és ez nem fair.
   Nem fair, hogy valamelyik következő kapcsolatában miközben eszébe sem fog jutni mi az ami megtanította erre az egészre, majd azt fogja mondani: "Na igen, ez a kapcsolat működik!"




 

 
   Ma azt álmodtam, hogy Adának futólag meséltem Csilláról (egy korábbi, másfél hétig tartó kapcsolatom) amikor Ő leült egy kanapéra és hátradőlve azt mondta hogy szerinte nem fog menni, mert biztos nem véletlenül került szóba Csilla.  Én elképedtem és szinte hallottam ahogy az állam koppan a padlón... nem csak azért amit mondott, hanem azért is amiért mondta.  Kapkodva és sírva térdeltem le elé és a lábai előtt bizonygattam, hogy "De nem, ne csináld ezt, ezzel semmi különöset nem akartam mondani, csak egy ártatlan történetet akartam elmondani!" és hogy "Ada, miért nem hiszed el hogy szeretlek, miért nem hiszed el hogy bízhatsz bennem, hogy bármit megtennék azért hogy boldog légy, miért magyarázol mindenbe valami rosszat ami nincs ott, miért adod fel és miért dobsz el???"  De Ő csak nézett rám és a szája szegletében hamiskás mosoly ült... és tudtam, hogy rajtam mosolyog.  Azon, hogy Őérte képes vagyok teljesen hülyét csinálni magamból...

   Aztán felébredtem.  Szürke vizi megint a karjaimban.

   Vajon létezik-e nagyobb bizonyíték arra, hogy mennyire szeretsz valakit mint az, hogy még álmodban is érte sírsz...?





 

A Nap gyilkos sugárzással bombázta a Földet és bár mindenki tudta, hogy három nap múlva itt a világ vége, csak kevesen hitték el és még kevesebben voltak azok akik tenni akartak a túlélésért.  Aztán aznap amikorra megjósolták a halálosan töltött részecskék Földre zúduló záporát, az égbolt pár perc alatt kékből az izzó narancssárgába váltott és minden melegedni kezdett.  Az emberek árnyékokban, magas házak mögött próbáltak menedékre lelni, de ez a sugárzás nem olyan mint a napsugár, ez mindent beterített.
   Mi már jó két nappal a kezdet előtt egy nagyon mély gödröt ástunk, olyan volt az egész mint egy bombatölcsér.  A bombatölcsér közepén és abból éppen csak kiemelkedve egy 10 méter átmérőjű gomba alakú esernyő állt valamilyen speciális bevonattal, ami felfogott valamit a sugárzásból.  Ez alá futottunk be és leguggolva magunk fölé kellett tenni egy takarószerűséget, ami ólommal volt bevonva (az ólom elnyeli a sugárzást... és még ezt is beleálmodtam... elképesztő!).  Aztán pár óra múlva éjszaka lett és elő lehetett jönni a rejtekhelyről, de egy kihalt város képe tárult elénk... az emberek többségéből sötétszürke hamukupac lett, amit a szél hordott szét.  Akik túlélték azok is csúnya égési sérüléseket szereztek.  Az égbolt az éjszaka ellenére is halványpiros színbe költözött és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha köröskörül gyújtott tüzek világítanák be a tájat.  Tényleg az a világvége utáni hangulat uralkodott, nem csak a tájon, az embereken is.
   Aztán a következő napokban nem érkezett újabb sugárzás, de valamit ennünk kellett, ezért Gerivel kimentünk egy elhagyott ház közelébe és ott éti csigákat gyűjtöttünk (úgy látszik azok nem égtek meg...) azzal a szándékkal, hogy megfőzzük őket.  Még sosem ettem csigát, de azóta szeretném kipróbálni amióta azt hallottam hogy megfőzve olyan íze van mint a csirkehúsnak, csak az állaga gombaszerű.
   Az egész álmomat az lengte körül, hogy minden elpusztult és újra fel kell építeni a világot, de ez számomra nem egyszerűen teher volt, hanem elsősorban kihívás... valami hasonló mint amikor az ember megvesz egy házat és az elhanyagolt kertre nézve már nem is a derékig érő gazt látja, hanem azt amit varázsolni akar belőle, amit el szeretne érni.

   Aztán reggel megint álmodtam, ebben az álomban egy erdőben futó út szélén parkoltam és takarítottam az autót.  Az út mellett az erdő egy völgyben folytatódott, az alján talán kis patak csörgedezett, erre nem emlékszem.  Arra viszont igen, hogy az autó elejét egy combnyi vastag fának döntöttem, hogy semmiképpen ne guruljon le a völgybe.  Ősz volt, mert hullottak a falevelek és sárga szőnyegként borították be a földet amíg csak a szem ellátott.  Az úton néha autók mentek el és emberek is sétáltak.  Geri is ott volt és le-fel szaladgált a völgyben.  Számoltam, hogy négyszer is elment mellettem oda-vissza futkározva és néha-néha messziről rám nézett, de hiába integettem neki, nem reagált semmit.  Aztán az autó valahogy elmozdult... nem tudom mikor és mitől, csak azt vettem észre, hogy a fa nem a közepénél éri az autó elejét, hanem vészesen a szélénél és az autó csúszni kezdett.  Hirtelen a jobb-hátsó részéhez ugrottam azzal a szándékkal, hogy visszahúzom, de nem bírtam vele.  Már-már úgy éreztem hogy menthetetlenül lecsúszik a mélybe, amikor az út szélén Ada apukája állt meg a fehér autójukkal, odafutott mellém és segített kihúzni az autót a biztonságos út szélére.  El sem tudom mondani milyen hálás voltam neki, Ő pedig nagyon szeretetteljesen foglalkozott velem.  A mai napig úgy tekintek rá mint az apósomra, azokkal az érzésekkel és azzal a szeretettel.

   Aztán felébredtem és rájöttem, hogy egész éjszaka, hajnalban és reggel szürke vizit öleltem magamhoz... nekem ez maradt.  Ő az aki még most is itt van velem.

 

Én csak veled akarok lenni!  Mindig... mindenhol...  Az igazából már mindegy, hogy itthon a meleg ágyban, az utcán szakadó esőben vagy éppen egy híd alatt étel és ital nélkül, a legnagyobb hidegben.  Tudod, mindegy, hogy hol, hogyan... csak veled... örökre ♥

Nem tudom hívsz-e holnap... nem tudom jössz-e holnap...
Nem tudom, hogy látsz-e a holnap, nem tudom, hogy lesz-e holnap...
De szeretném ha szeretnél még...
Ha nézhetném, ahogy elalszol, ha itt lennél, mikor ébrednék...

 

   Második napja alszom jól :) és tegnap már kreatív is tudtam lenni :)).  Imádom ezt az új takarót, annyira puha és meleg és olyan jó a nyakamig felhúzni, de elsősorban nem ez az amiért jól alszom... :).

   Nem, nem áltatom magam, ha csak a puszta tényeket veszem akkor tudom, hogy szar egyedül.  De két napja úgy érzem van miért csinálnom a dolgokat, még van egy kis remény hogy előre az időben ott még van fény az alagút végén... nem mondom, hogy az ami most van nem lehangoló, de ezzel a fénnyel, ezzel a reménnyel a lelkemben ki tudok tartani... ki akarok tartani.  Most ez a terv az elkövetkezendő fél évre.

Mai horoszkóp:
"Repülni szeretnél, ha máshogy nem megy, akkor legalább a fantáziád és az álmaid szárnyán. Ma igazán nagy terveket dédelgetsz magadban, és pontosan látod magad előtt a megvalósulásukhoz vezető utat is. Mire vársz? Indulj el rajta!"

Úgy lesz!  Fél évre előre megvan az útitervem és én elindulok, de el ám!   :)
Adja a Jóisten, hogy legyen elég kitartásom végigcsinálni mindazt amit elterveztem.  Adja a Jóisten, hogy a most megkezdett utam vége az Ő most megkezdett útjának is a végét jelentse, hogy akkor és ott egyetlen pontban keresztezzük egymást és sose akarjuk elengedni egymást...  Adja a Jóisten, hogy akkor és ott ne csak én várjak reá, hanem Ő is várjon rám csillogó szemekkel, hittel, bizalommal, reménnyel...
ebben az Életben nekem Ő jelenti a reményt.


Fiatalabb koromban sokszor elképzeltem milyen lesz együtt élni valakivel, de igazából a kudarcok tanítottak meg arra, hogy mindig lehet és kell is jobbnak és jobbnak lenni.  Ma már tudom, hogy sokkal többet és sokkal jobban akarom annál mint amit korábban bármikor is elképzeltem és az ami most történik arra tanított és tanít most is minden pillanatban, hogy nem elég akarni... a mindennapokban kell tenni érte.  Azt hiszem ez a legfontosabb amit eddig tanultam és ezt még szeretném megmutatni neki és nem csak egyszerűen megmutatni, hanem átélni vele... hiszen mindazzal amit tanultam és tanulni fogok, mindazzal amit érzek és amit most fogok tenni a rám váró úton csak egyetlen célom van:
boldoggá tenni Őt az Élet minden velem töltött percében...  SZeReTLeK ♥.

   Jobban vagyok, sokkal jobban.  Ma a magány nyomasztó terhe három és fél órára eltűnt... mintha sikerült volna felúsznom, hogy vegyek egy óriási lélegzetvételt.  Rengeteg energiához jutottam és ezen a világon ezt csak egy ember képes elérni nálam, de Ő a legkisebb nehézség nélkül.  Hihetetlen.  Mégis így van.  Ma biztos hogy egy nagyot fogok aludni.  Negyedik hete először... :)

   Jóéjszakát és szép álmokat.  Mindenkinek, de legfőképpen annak a lánynak, aki ma felszabadított.  Köszönöm neked, Ada.



---------------------------------------------------------------------------
Mai horoszkóp:
"Ne felejtsd el, hogy nagy erényed az optimizmusod! Kedden sokan dolgoznak azért, hogy elveszítsd a jövőbe vetett hitedet, de te ne hagyd, hogy lehúzzanak a negatív gondolatok mocsarába. Egyszerűen csak tartsd meg a derűs magabiztosságodat!"
Nem akartak lehúzni, de az optimizmus bejött :)

   Öt kilót fogytam amióta Ada elment.  Enni megint nincs kedvem.  Ha fáj a hasam ásványvizet iszok, az feloldja a savat.  Péntek este megettem azt a konzerves ananászt amit még együtt vettünk, illetve másnapra is maradt belőle egy pici.  Azóta egy sajtot ettem.  Meg két almát.  És talán... két üveg vizet.  Nagyon régóta nem ettem egyedül és... egyszerűen nem megy.  Itt a rengeteg kaja, tészta, öntet, pizza, meg minden más és mindenről Ada jut eszembe, még a főzésről is.  Mindig együtt főztünk... együtt találtuk ki, együtt csináltuk meg, közben nevetgéltünk, viccelődtünk, beszélgettünk.  Most ha kimegyek a konyhába, egyedül vagyok... el sem tudom mondani mennyire hiányzik... Semmihez nincs étvágyam.  Képtelen vagyok hozzányúlni az ételhez.  Mindezek ellenére pár napja minden este hasazok.  Azt mondják a mozgás endorfint termel, az meg boldogságot.  Ezt az oldalát nem érzem, de azt remélem így legalább izmos lesz a hasam.  Régen az volt és Adának nagyon tetszett.  Igen, ezt is Adáért teszem.  Azért, hogy "dögösebb" legyek.  Már nem tudok mit kitalálni... nincs más esélyem, mint hogy mindent beleadok.  Tisztában vagyok vele, hogy egy hastól nem fog hasra esni... de ártani nem árt.  Egyre enerváltabb vagyok.  Lehet, hogy nemsokára elérem azt a legalsó pontot ahonnan már csak felfelé vezet az út... ha ez így folytatódik, tényleg látni fogom mi van a tó legalján... egyelőre nincs semmi kapaszkodóm, amivel feljebb rángathatnám magam.  "Tegyél érte, csináld meg, akard!" - mondhatnák mások.  Csak az a baj, hogy olyan vagyok mint egy gyűrű a hozzá való gyémánt nélkül.  Értéktelen.  Egyszerű kacat.

Nem sajnálatra van szükségem, hanem arra a lányra akinél március közepén két estét is titokban ott aludtam... felém fordult, átöleltem és Ő addig mesélt nekem, míg én el nem szenderedtem megnyugtató hangján... Ő pedig egész éjszaka őrizte az álmom...
Nem sajnálatra van szükségem, hanem arra a lányra akivel egy teljes hétig lázban égtünk, hogy április legelején a Parádfürdői wellness-be megyünk és ott annyira tökéletes és különleges volt minden perc, hogy úgy éreztem már a menyasszonykámmal vagyok...
Nem sajnálatra van szükségem, hanem arra a lányra aki többször, még a szakítás előtt két héttel is azt mondta nevetve a nyakamba csimpaszkodva: "Nincs olyan szerencséd, hogy elhagyjalak!  De nem ám, ne hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem!".
Nem sajnálatra van szükségem, hanem arra a lányra aki amikor éhes volt, mosolyogva megfogta a kezem és a tenyeremet a hasára téve csak annyit mondott: "Érzed ahogy mozog? :) Rozika már nagyon türelmetlen, gyere együnk valamit".
Nem sajnálatra van szükségem, hanem arra a lányra akivel közvetlenül a balatoni nyaralás utáni hét legelején, augusztus 29-én este fél-7-kor elkezdtünk lakást nézni a neten és már annyira össze akartunk költözni és annyira belemerültünk, hogy csak éjszaka fél 2-kor hagytuk abba...


Nekem erre a lányra van szükségem! ...és nem a sajnálatra... mert a sajnálatból már tengert tudnék rekeszteni...




 

   Nem tudok aludni.  Rossz... nagyon rossz gondolatok gyötörnek.  Miért történik mindaz ami most van? :(  Milyen élet az, ahol az ember a mennyországból egyenesen a pokolba zuhan?  Milyen élet az, ahol már babatervezésről beszéltek és arról hogy legkésőbb jövő nyár elején saját lakásba költözhettek, erre a párod egyik napról a másikra megváltozik... először elhiszed hogy csak a sok munka miatt ilyen fáradt és enervált, aztán próbálsz a kedvére tenni, masszírozni, közeledni, majd megpróbálsz beszélni vele hogy ha valamit rosszul csinálsz akkor beszéljetek róla... de semmi nem vezet előbbre, mert semminek nincs eredménye és a párod csak csendesen elzárkózik.  Nem érted, de nem bolygatod mert azt gondolod megtetted amit lehetett és biztosítottad hogy itt vagy mellette, neked bármit elmondhat, segíteni szeretnél és megpróbálod megvárni amíg magától megnyílik.  De bármit teszel, ha hagyod, ha nem hagyod... nem nyílik meg.  Bezár magába mindent és nem lehet megközelíteni...  Aztán egyik reggel amikor ébredéskor megint beszélgetni próbálsz vele, azt mondja hogy szünetet kellene tartanotok... és kész... zuhanás... ennyi.

   Miért érzem azt, hogy Ada ebben a pillanatban is egy fiú mellett alszik...? :'(((


ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!

   



 

 
   Nagyon rossz érzésem van ezzel az estével és éjszakával kapcsolatban.  Mi van ha már nem is alszik egyedül... és ha így van, akkor ennyit az ígéretről, hogy három hónapig senki... ha így van akkor ezzel csak engem akart elaltatni... mint ahogy az egy hónapos szünet sem csak arra kell hogy én megnyugodjak... hanem arra, hogy Ő tovább tudjon lépni.  Nem hiszem el, hogy nincs két hónapja, hogy a hamarosan megszületni akaró kisbabánkról beszéltünk... ez egy kurva élet.  Ez egy piszkosul szemét és kurva élet.
   Családot akartam.  Feleséget akartam.  Boldogságot akartam.  Azt hittem végre megváltozik az életem.  Voltak hibáim, de elkezdtem kijavítani őket.  A legnagyobb hibámat is elkezdtem kijavítani, ami a sok munka miatt volt, Te tudod miről beszélek.  Balatonon is én mondtam hogy menjünk vissza a sátorba és én mondtam hogy sétáljunk a Balatonban...  A kondi teremben is mondtam, hogy jól vagyok, szeretlek és kívánlak...  Boldogságot akartam hozni a mindennapjainkba és tényleg a mindennapokba...  Október elsejére tortával készültem neked és elvinni romantikus gyertyafényes vacsorára...  Rozikát akartam veled.  és minden mást ami vele jön.  Törődést, szeretetet, gondoskodást.  Istenem, nem hiszem el hogy nincs két hónapja hogy a babáról beszéltünk..............  most meg úgy érzem hogy már mással vagy.  nem tudom honnan csak... ezt érzem.  törölgetem a szemem mert nem látok a könnyektől.  de ez már téged nem érdekel.  nem érdekellek.  Te vagy a legboldogabb mert Te mindig magaddal maradsz bárhova is mész... bármit... az utolsó rongyomat is odaadnám bárkinek ha velem lennél.  kezdenék meztelenül mindent a nulláról csak lennél velem...  Te és Rozika volt az egyetlen és legigazibb álmom.  semmi mást nem akartam.  nem érdekelt volna hogyan, hova... az ember úgyis tud alakítani a sorsán ha van miért.  érted és Rozikáért bármit megtettem volna.  hiszen.  én lettem volna a világ legboldogabb embere, amiért ilyen csodaszép és elmondhatatlanul nagyszerű feleséggel ajándékozott meg az élet.  voltak hibáim de láttad hogy javulok.  láttad hogy javulni akarok, magamtól.  hogyan bizonyítsak be bármit ha nincs mód... hely... idő... hogy bebizonyíthassam...  hova bizonyítsak.  kinek.  Te sem vagy már... akkor én.  minek legyek.

   Korábban mindig a pihenést, a szabadságot és a felhőtlen délutánokat, estéket jelentette, ezért nagyon szerettem a péntek estéket.  Most  - pár hete -  viszont a kopár szenvedés, besüppedés és fájdalom időszaka.  A szombattal együtt ez egy olyan délután és olyan este, amit úgy nézek vágyakozva mint a toprongyos, árva kisgyerek a habos, puha tortaszeletet egy fagyos téli éjszakán a kirakat mögül...  Látom a szépségét, érzem a boldogságát, de nem érem el, nem tudok a része lenni... nélküle nem :(.  ...és ilyenkor már annyira fáj, hogy nincs semmi amit oda ne adnék egyetlen hosszú öleléséért... vagy legalább csak hogy lássam aludni itt a kanapén... vagy csak hallani a kis szuszogását... ennek a hiánya és ez az egész elmondhatatlanul fáj... :'(


   Nem... nem azért szenvedek mert leírom.  Azért írom le mert szenvedek... így legalább olyan mintha kinyitnék egy kis csapot a szívemen és próbálnám kiereszteni a nyomást, ami szét akarja vetni a megrepedt és vérző szívemet... és nem is arról van szó hogy sajnáltatom magam, nem.  Egyszerűen csak a lehető legőszintébben próbálom szavakba önteni az érzéseimet.


 

   Ma sokat gondolkoztam azon, hogy a már 7 oldalasra nőtt irományomat átfogalmazom (na neeee!), mert azzal amit kitaláltam sokkal jobban meg tudom világítani a gondolataimat és érzéseimet.  Ahogy leírogattam a közelmúltban történteket, az én gondolkodásom is folyamatosan változott, mert az emlékeim feltárása közben egyre inkább kezdtek kikristályosodni a miértekre adható lehetséges válaszok és egyre jobban kezdtem megérteni, hogy mi/miért történhetett úgy ahogy.  Persze még rengeteg a homályos pont és Ada nélkül ezek továbbra is a homályban maradnak, de azért sokat haladtam a "nem értek semmit" óta.  Persze annak is megvan az esélye, hogy "tévúton járok, igen, néha-néha ééén..., de Te mindig ott vársz, az út végén...".  Hogy igazam van-e majd meglátjuk... talán ha majd fél év múlva egy magányos pillanatában Ada is ide kerül és elolvassa mindezt.  Persze az is lehet, hogy sosem fogja elolvasni... ki tudja, talán jobb is ha itt csak összeszedem a gondolataimat, kiírom magamból és majd szóban mondom el neki egyszer...

   A mai napom délutánja azzal telt el, hogy a reggel összeállított kiszállítós csomagokat és persze a postát kivigyem.  Van munka rendesen, így szerencsére gondolkozni nem is nagyon maradt időm.
   Délután  - miután elvégeztem a munkám -  meglátogattam öreg Bundás-kutyámat és találkoztam egy hihetetlenül aranyos 14 hónapos csöppséggel, Panni-babával.  Nagyon érdeklődő baba, labdázás és kis ismerkedés után már azt akarta, hogy kis kezeivel a két ujjamba kapaszkodva én vezetgessem körbe :).  Lélegzetelállító élmény volt és bevallom, hogy egy picit a könnyeimmel is küszködtem...  Mindig is szerettem volna babát és elsősorban kislányt (ami persze csak egy suttogó álom, hiszen egy fiúbabának ugyanúgy tudnék örülni), de ma aztán végképp beleszerettem a babákba :).  Igazán boldog ember lehet az, akinek megadatott a lehetőség, hogy babája legyen... és egy zöldellő parkban 10 percnyi sétával bárkinek és bármikor kiderülhet, hogy semmi más nem kell hozzá, csak egy társ aki mindennél jobban szeret és egy egyszerű elhatározás...  nem pénz és még csak nem is hitel... persze a pénz jó ha van, de ha úton van a baba nincs az a dolog amit el ne érnék, mert a tudat hogy hamarosan megszületik egy kis jövevény... egyszerűen szárnyakat ad és már nem lenne semmi amit meg ne tennék azért, hogy méltón fogadjuk... nem kell más, csak egy döntés... és ha a párod ugyanúgy akarja mint Te, akkor már csak a bátorságod kell beleadnod...  és én nagyon-nagyon szeretnék Apuka lenni... és felelős, megbízható és szerető férj, hiszen minden út ide vezet és nincs ezen a világon ennél szebb álmom...


 

   Tegnap reggel rekord mínusszal mérlegeltem, nem is emlékszem mikor jártam utoljára 74kg közelében... 2-3 éve biztos nem.  Mindenesetre tegnap késő estére ha nem is mondom hogy nagyon jó kedvem lett, de legalább megláttam a gödörből kifelé vezető utat és ez akkora energiával töltött fel, hogy úgy éreztem megtettem az első lépést afelé, hogy végre a jövőre tudjak koncentrálni.

   Ma reggel becsukott szemmel erősen Adára gondoltam és két perc után megcsörrent a telefon!  Nem beszéltünk semmi lényegesről, mindössze tizenhat másodpercig tartott és az egész csak négy mondatból állt, de nem éreztem fájdalmat, csak valami egyszerű, letisztult, nyugodt és békés örömet.

   Aztán úgy egy órával ezelőtt megjött az étvágyam is, amit az elmúlt négy hétben egyszer sem éreztem, mert mindig úgy kellett letuszkolni mindent.  Szóval szokatlan érzés volt most odaülni az asztalhoz azzal az elhatározással, hogy én bizony sült oldalast fogok enni, de eljutottam odáig és ettem is egyiket a másik után.  A harmadik közben  - mikor máskor, ha nem épp akkor amikor nem foglalom le az agyam valamivel -  eszembe jutott az, hogy nagyon gyorsnak és hatékonynak kell lennem, mert ez az egész lényegében egy versenyfutás az idővel és nekem előbb oda kell érnem a célhoz, mielőtt valaki más...   ...és miközben ettem az oldalast és ezen gondolkoztam, lassan elkezdett görcsbe állni a gyomrom.  Nem tudom, lehet hogy csak hirtelen terheltem meg a hasam, de egy idő után ráeszméltem hogy nem szabadna ilyeneken gondolkoznom, nem helyes, nem tesz jót, de...  akkor feltettem magamban a kérdést, hogy mégis mivel tereljem el evés közben a gondolataimat, talán elemezzem ki az előttem pihenő abrosz mintáit, vagy mégis mit...?  Így utólag azt gondolom ez az étel túl nehéz volt az én mostanában vízhez és kevés könnyű kajához szokott gyomromnak.  

   Ugyanakkor az, hogy mindenben a jót próbálom megtalálni abban is segít, hogy az ilyen gondolatokból is a jót akarjam kikovácsolni, azaz ha versenyfutás van akkor ez még inkább arra ösztönöz, hogy nincs vesztegetni való időm és bele kell lendülnöm a dolgokba és fogok is, mert számomra ez az egyetlen kifelé vezető út...  és mindent el kell követnem és meg kell tennem azért, hogy eljöhessenek azok a napok, amikor a feleségem odasétál hozzám karjára ültetve a piciny babánkat, hogy a karomba zárjam őket.  Hozzám simulva a szám szegletébe érzéki puszit ad, majd a nyakamra hajtja fejét és lehunyt szemekkel suttogón csak annyit mond...
 

                            SZERETLEK...

           ...ez az érzés és ez a pillanat mindennél többet ér...
                               ...és bármit megtennék azért, hogy együtt élhessük át.

                                        ♥...SZERETLEK...♥

                                             tiszta szívből és mindörökké

   Próbálom elterelni a gondolataimat, de sokszor azon veszem észre magam, hogy miközben csinálok valamit  - bármit -  egyszerűen lebénulok.  Csak nézek magam elé és Ő jár a fejemben és újra és újra az a film, hogy mit kellett volna máshogyan, mit kellett volna észrevennem... a "máshogyanra" mindig vannak válaszok, mert máshogyan mindig lehet.  De arra a kérdésre, hogy "mit kellett volna észrevennem" soha nem találom a választ... olyan szép és jó dolgokat éltünk meg az utolsó két hónapban... és nem mondom, hogy nem voltak hibák mert voltak, de soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszerű figyelmetlenségből adódó és egy beszélgetéssel megoldható, javítható hibákért képes lenne feladni egy egész kapcsolatot, egy egész jövőt, mindent amit elterveztünk.  Mindezt úgy, hogy ebben a két hónapban terveket szőttünk, megbeszéltük hogyan tovább és azt mondta segíteni fog, együtt meg tudjuk csinálni... nem értem és nem hiszem, hogy abból amit most tudok valaha is meg fogom érteni.  Lebénít a gondolat, hogy az élet ilyen gyorsan és váratlanul össze tud törni... hogy ennyit ér egy kapcsolat... ennyit érek... és ennyit ér az ígéret amit ad.

   Olyan ez mint egy halálosan rossz tréfa... mint amikor ünnepeltek otthon, hazamész és senkit sem találsz otthon.  Mész szobáról szobára, szólongatod a gyerekeidet, a feleséged, de csak az üres lakás fogad.  Először azt gondolod csak vicc... aztán az egyik pillanatban kisebb levegőt veszel és hirtelen kiver a víz.  A tarkód felett zsibbadni kezd a fejed... lassan rájössz.  Kissé összébb húzott szemedbe könny tódul... átbukik a szempilláidon és legurul... nem törlöd le, mert egy utolsó lehetőségbe kapaszkodva még izgatottan, várakozva fülelsz... de már csak a szobák csöndje néz vissza rád.  Elhomályosodik a világ.  Egyedül vagy.

Egyedül.




   Pár napja még itt volt a boldogság, a szeretet, a biztonság... most pedig semmi nincs.  Csak az emlékeid... a kérdések... és bénultság.  ...és még valami.  ...a tehetetlenség.  ...az önvád, hogy miért nem figyeltél jobban?  ...és a válasz, hogy "de hát örült nekem, boldog volt, építettünk, terveztük a jövőnk!"  Milyen jelet kellett volna észrevennem...?  Én azokat a jeleket fogtam, hogy fejlődünk, szépülünk, haladunk, beszélünk, dicséreteket kaptam, bújást, meghitt mosolyokat kaptam és én is megdicsértem Őt, öleltem, kényeztettem, az intim életünk is javult... mit nem vettem észre??? :(

   Istenem, mond miért hagytál el engem???  Ada, mit tettem, hogy ennyit érek neked...?  Nem segítettél, csak begubóztál, hogy hozzád se férhessek többé... :(  ...és pont akkor amikor már elhittem, hogy örökké együtt maradunk :'(
 

          Istenem, ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL... miért hagytál el engem????? :'(



 

   Tegnap nagyon magam alá kerültem.  Most hogy már nincs a nagy takaró, nem akartam felmászni.  Lent próbáltam aludni a kanapén, de az nem volt alvásnak nevezhető, inkább szenvedésnek.
   Ada nem rég megkérdezte, hogy miért jó az nekem hogy szenvedek?  Nem jó.  Szörnyen kínzó és szomorú érzés, de a lelkem nem követi azt amit agyban elhatározok.  Hiába határozom el, hogy erős leszek... estére vagy legkésőbb következő estére újra befordulok.  A lelkemben elnyomott érzések nehéz, párás ködként ereszkednek a fejemre és végül megint csak azon tudok gondolkozni, hogy vajon mit rontottam ennyire és miért történik ez az egész?  Válaszok persze nincsenek, így egyre csak bolyongok a kérdések sűrűjében.
...szóval... nem, nem jó szenvedni.  Pokolian rossz.

   Nem felejtettem el, hogy egy nagy írással tartozom a blogomnak és az természetesen nem a sörrel kapcsolatos.  Bele is fogtam és még aznap leírtam legalább három oldalnyi gondolatot, aztán jött egy telefonhívás Adától, hogy találkoznunk kell, mert szüksége van a farmerre ami itt maradt a mosásban.  Ezután, illetve a találkozás után másra sem tudtam gondolni mint rá.  Azon a hétvégén Csabiéknál aludtam, társaságra volt szükségem.  Aztán jöttek a napok, egyik a másik után és végül a héten többet aludtam Csabiéknál mint itthon.  Tudom, hogy őrülten hangzik, de valahol még az az érzés is segített, hogy így távolságban is közelebb vagyok Adához és ha esetleg felhív, hogy találkozzunk mert átgondolta és beszélgetni szeretne, akkor gyorsabban odaérek.  Arról nem is beszélve, hogy önmagában is kilométerekkel voltam közelebb és az, hogy közelebb hajthatom álomra a fejem... ez is ostobaság, mégis... egy reményvesztett ember mindenbe képes belekapaszkodni, csak hogy kevésbé fájjon.
   Ha tehetném, éles késsel vágnám le a lelkemet nyomasztó fájdalmat, levágni, elégetni, elfutni.  De nem lehet.  Ez a részem, még ha most olyan is mint egy kór ami megtámadott, egy élősködő ami rászívta magát és amit nehéz teherként viselek bárhova megyek.  Nem lehet levágni, mert ez is én vagyok, még ha nem is akarom hogy ilyen legyek.  Abban reménykedem, hogy majd szép lassan felszívódik ahogy lassan megbékélek a helyzettel.
   Megbékélni több dolog miatt is nehéz.  Egyrészt nem értem az egészet, nem áll össze a kép, hogy miért erről majd a nagyobb irományban.  Másrészt éppen azért mert nem áll össze, abban bízom hogy amilyen érthetetlen módon megtörtént ez a dolog, ugyanolyan érthetetlen és hirtelen módon a visszájára is fordulhat, amit egy szó nélkül be tudnék fogadni, mert akkor már az égvilágon semmi nem érdekelne, csak az hogy Ada mégis engem választott és hogy mindent meg akarok adni neki, hogy boldog legyen velem.  Persze tudom, hogy erre nagyon kicsi az esély, jóformán a nullával egyenlő, de ezt csak az agyammal vagyok képes elfogadni, a lelkem képtelen megbékélni vele.



 

   Huhh... többet nem veszek Borsodi sört, ahhoz képest amiket eddig ittam [nem vagyok sörös, meg úgy általában alkohol-párti sem] ez a legkeserűbb és legíztelenebb sör, még a legolcsóbb Lövenbrau is túltesz rajta.  Lehet, hogy valakinek ez jön be, de én több ilyet nem tolok le a torkomon az biztos.

8. nap.  74.8kg

   Valami eszeveszetten fontos dologra jöttem rá... illetve inkább azt mondanám, hogy sok kis részletre amik egésszé összeállva segítettek, hogy levonjam a tanulságot...

   Mivel ez  - horderejének megfelelően -  egy teljesebb összképet adó és hosszabb hangvételű gondolatmenet lesz, nem hiszem hogy még a mai napon elkészülök vele, de bízom abban, hogy holnapra megszületik.  Vicces az érzés és egyelőre nem tudom meddig fog tartani, de pár órája nem szenvedek... és abban bízom, hogy holnap és holnapután sem fogok és az utánuk következő napokban és hetekben sem...

   Hát akkor... holnap újra ugyanitt.
 

                           Viszlát!

   Elment a hangom és ez a köhögés nagyon kifáraszt.  Elfelejtettem elmondani, hogy tegnap reggel óta a runcájsz-szakállam megszűnt létezni és egyáltalán nem hiányzik.  Aztán a mai napon megnéztem a hétvégén készült fényképeket és így utólag rájöttem valamire: borzasztóan festettem ezzel a szakállal.  A rövid hajjal karöltve olyannyira kerek arcot kreált, hogy jobban hasonlítottam egy törökre mint saját magamra.  Valljuk be: undorító volt.  Nem csoda hogy nem kellek, de akkor miért nem mondta senki, hogy "figyu, ez szerinted így nem gáz?".  Persze én voltam a bolond, egyszerűen csak kérdezni kellett volna hogy tetszik/nem tetszik?  A több mint negyven rólam készült kép között úgy négyet találtam amit ki mernék tenni, a többin egyszerűen szörnyen festek.  Az is szörnyű, hogy erre is csak akkor jövök rá amikor már késő.

   Szeretem Őt.  ...és annyira nagyon

                                                 NAGYON

                                      NAGYON  

                                               HIÁNYZIK!

   Úgy szeretném megölelni és közben nem érezni azt, hogy csak muszájból ölel és csak addig amíg feltétlenül szükséges.  Úgy szeretném újra azt érezni, hogy Ő akar ölelni, hogy Ő nem akar elereszteni és Ő bújik hozzám a kis orrát a nyakam alá fúrva.  Hogy lehet az, hogy egy csodaszép történetből három hét után a semmi lesz...?  Annyi a kérdés és nincsen semmi válasz... nem értek semmit.

7. nap.  75.4kg

   Tegnap letöltöttem az X-Faktor utolsó két részét, de a végére elkezdett fájni a fejem és szédültem.  Ismét bevettem egy Rhinathiol-t és éjszaka izzadtam is, de tegnap óta annyi a különbség, hogy most már nem egyszerűen köhögök hanem fulladok is és három percenként fújom az orrom.

   Amikor múlthét szerdán hazavittem furcsán viselkedtek velem a szülei.  Szerettem volna megpuszilni az anyukáját akire már jó ideje úgy tekintettem mint az anyósomra, de Ő csak az előszoba végéből integetett.  Besétáltam a nappaliba mert éreztem, hogy ez így nem lesz jó és amikor puszilkodás közben meg akartam ölelni... éreztem a távolságtartást.  Az apósomat sem értettem.  Ő volt az aki mindig elsőnek köszönt el tőlem, aki soha ki nem hagyta volna azt hogy megfogja a kezem és megöleljen, de most búcsúzkodás közben kijött a konyhából és anélkül hogy oldalra nézett volna csak odasétált a kanapéhoz, belefeküdt és mereven elkezdte nézni a TV-t.  Nem tudom elképzelni, hogy nem vette észre hogy most hoztam haza a lányát... és nem értem mi történt.  Nem értem miért viselkedtek így velem amikor tudják, hogy szeretem a lányukat és mindent megtennék érte.  Azt gondoltam bíznak bennem, úgy éreztem befogadtak, megszerettek, apósom alig több mint egy hónappal ezelőtt még tervekkel teli tekintettel és igazi mosollyal veregette meg a vállam amikor eladó házat néztünk, most pedig... szó szerint tudomást sem vett rólam.  Mintha ott sem lettem volna.

   Csabi és Viktor már vártak, Vivi leltározott ezért még azelőtt elaludt hogy odaértem volna.  Kimentünk a konyhába, előkerült egy-egy doboz sör és koccintottunk valami rövid itallal is.  Lassan elkezdtünk beszélgetni aztán elkezdett folyni, ömleni belőlem a szó.  Egy idő után észrevettem, hogy leitattak, de akkor már az sem érdekelt, csak beszéltem és sírtam, sírtam és beszéltem, szünet nélkül mint egy gép.  Két óra múlva aztán elfáradtam és befeküdtem a vendégágyba, ahol két perc alatt el is aludtam, de ez két napi alváshiány után nem volt meglepő.  Sokszor forgolódtam és sokat voltam fent éjszaka.  Aztán reggel amikor Vivi felébresztett megkérdezte jól vagyok-e, de a kérdést követő pillanatban sírógörcsöt kaptam és csak Csabival ketten tudtak megnyugtatni annyira hogy újra álomba sírjam magam.  Aztán mindenki elment dolgozni, csak Vivi érkezett haza délelőtt 10-kor, mert szabadnapja volt és csak egy megbeszélésre kellett bemennie.  Amikor elmeséltem neki mi történt, majdhogynem szóról szóra ezeket mondta: "Gabi.  Tudom, hogy most nagyon rosszul érzed magad és semmi másra nem tudsz gondolni, de egészen biztos vagyok benne hogy a Ti kapcsolatotoknak nincs vége.  Olyan összhang van köztetek, hogy egyszerűen csak rátok kell nézni és rögtön látszik, hogy Ti ketten egy igazi pár vagytok és etalon lehetnétek más pároknak.  Nem szabad befordulnod, mert nem csak biztos vagyok benne hanem ide a rozsdás bökőt ha tévednék, vagy vízbe fojtom magam, vagy akármi, de tudom hogy igazam van mert akárhol és akárhányszor láttalak benneteket együtt nem lehetett nem észrevenni a harmóniát és ha rátok néz az ember csak arra tud gondolni hogy Ti vagytok az a két ember akik egymásnak lettek teremtve.  Biztos vagyok abban, hogy neki most csak időre van szüksége hogy átgondolja a dolgokat, neked pedig erősnek kell lenned és arra kell gondolnod, hogy ez most csak egy átmeneti állapot és nemsokára újra együtt lesztek.  Ő most is nagyon szeret, csak hagyj időt neki és biztos vagyok benne, hogy vissza fog térni hozzád."  Valami ilyesmit mondott.  Hihetetlenül jól estek a szavai, mert végre volt valaki aki úgy mondta el milyennek látott minket mintha ott sem lettem volna és csak arra tudtam gondolni, hogy ha Ő így látja akkor az nem lehet véletlen, ha a tudtunkon kívűl ennyire mély hatással voltunk rá akkor biztos nem Ő az egyetlen aki ezt látta és ezt érezte... és az elkövetkezendő pár nap bebizonyította, hogy hasonlóan látta Csabi, Reni és Dia is.  Mindegyikükkel külön-külön beszéltem és nem hiszem hogy nem lettek volna őszinték, különösen azért mert most volt a legfontosabb hogy azt mondják amit tényleg éreztek és láttak.  Ennyi ember hogyan tévedhetné ugyanazt?  De például ott van Ildi, aki akárhányszor csak ránk nézett, szinte ragyogott a szeme...  Hányszor, de hányszor mondta mosolyogva hogy annyira örül nekünk és olyan jól nézünk ki együtt.  Ez is csak egy újabb véletlen lenne...?  Azok akikkel együtt találkoztunk mind örültek nekünk... és ha esetleg van valaki aki ebbe az irányba terelte Őt, nem tudom elképzelni hogy ez a valaki egyáltalán látott minket együtt vagy ki tudja... talán hátsó szándékai vannak... persze mindez csak vaktában lövöldözés és spekuláció, de... nem tudom miért történik mindez.

   Viviel még aznap lementünk Nyíregyházára és a vezetéssel sikerült annyira lekötnöm a gondolataimat, hogy a beszélgetés közben nevetni is tudtunk az autóban.  Már Nyíregyen voltunk amikor az egyik piros lámpánál megállt mellettünk egy kisdobozos áruszállító, aminek az oldalára valami francia szót írtak, alatta sütemények képei.  Vivi nem tudta elsőre kiolvasni a szót és kérdezett valamit, én meg csak annyit értettem, hogy "Az a pasi pelenkát olvaszt?".  "Hol?" - kérdeztem és néztem balra majd jobbra.  "Mi?" - kérdezte.  "Milyen pasi olvaszt pelenkát?"  Ekkor kitört belőlünk a nevetés és egészen a parkolóig azon nevettünk, hogy az emberi süketség néha milyen abszurd tréfákra képes.

   Vivi szülei nagyon nyíltszívű és kedves emberek, vallásosak, de nem fanatikus módjára, az apukája az a fajta ember akiből egyszerűen nem lehet nem kinézni hogy a végletekig becsületes és jólelkű.  Az anyukájával nagyon sokat beszélgettünk.  Másnap amikor elmeséltem neki a történetemet (és mindent elmeséltem neki a kezdetektől, a rosszat is), hosszas hallgatás után azt mondta hogy Ő sem érti, mert itt lát maga előtt egy jóképű fiút akiben semmi kivetnivalót nem talál, mert humoros, értelmes és a tetejébe még jólelkű is (igen, kaptam a dícséreteket szépen).  Végül azt mondta, hogy szerinte van valami a háttérben amit nem tudok, pl. valaki aki bogarat ültetett a fülébe vagy egy másik fiú, esetleg mindkettő.  Ezelőtt nem gondoltam erre.  Mondtam neki, hogy nem tudom mire gondoljak mert ezekre éppúgy nem látok rá mint ahogy az ellenkezőjére sem.  Végül azt javasolta, hogy ebben a pár napban amíg náluk vagyok próbáljam elterelni a gondolataimat, ez a legjobb amit tehetek.  Azokkal a problémákkal amikre nem látok rá és amiket nem mond el nekem neki kell megküzdenie, és ha van ilyen akkor azzal hogy nem mondta el a megoldás kulcsát is a saját kezébe helyezte és én ebben így nem fogok tudni segíteni neki, ezért ezen ne is törjem a fejem.  Azt mondta: "Te már letettél az asztalra valamit mert bebizonyítottad, hogy mennyire szereted és hogy bármit megtennél érte.  Most már az Ő térfelén van a labda, most neki kell lépnie." Igaza volt, bár egy napig még nem hallgattam rá.  Hiába küldtem az sms-eket, nem érkezett rájuk válasz, én pedig rossz dolgokra gondoltam.  Csabiék már azon gondolkoztak hogy elveszik a telefonom, mert folyton azt néztem jött-e valami válasz, éjszaka is.  De nem jött semmi.  Aztán szombaton elmentünk öten Tokaj mellé a Tiszához olyan tűzrakós, picit horgászgatós kirándulásra.  Nagyon szép helyet találtunk a Tisza partján és jól éreztük magunkat.  Már besötétedett amikor az autókkal visszaindultunk és akkor jött tőle a hívás... Nagyon megörültem és remegő hangon kezdtem mesélni, hogy hol vagyunk, de abból amit Ő mondott igazából csak ez maradt meg bennem: "nem tudtam mit válaszolni".  Erre csak annyit tudtam kipréselni, hogy "megértettem".  A volt barátját ugyanezekkel a szavakkal utasította el, amikor már együtt voltunk és Ő próbálta visszaszerezni.  Szinte már sajnáltam a fiút, mert pontosan tudtam mit érez... ugyanezt éltem át én is három és fél évvel ezelőtt, de fura érzés volt ezt a páromtól hallani.  A lánytól akit szerettem, akivel két perccel azelőtt még együtt nevettünk és akivel közvetlenül a telefoncsörgés előtt csókolóztunk szerelmesen.  Fura volt látni az átváltozást, amint egy másik fiúnak ezt mondja a telefonba monoton, színtelen hangon.  ...és aznap este amikor ugyanezt a monoton és színtelen hangot hallottam, hirtelen eszembe jutott minden.

   Másnap mind a heten elmentünk a nyíregyházi állatkertbe, Vivi szülei vittek el minket.  Nagyon szép állatkert volt, szerintem nagyobb mint a budapesti, de az állatok kifutói is jóval nagyobbak.  Voltunk fóka-show -n és a tropical-ban is.  Dülöngélő függőhidakon kellett átsétálnunk óriási banánfák levelei alatt és a legnagyobb medence alá is be lehetett sétálni egy üvegfolyosón keresztül.  Sokszor rámtört a fojtogató fájdalom, a hiány, de azért csináltam pár fényképet is.  Az állatkert után ellátogattunk Vivi nagyszüleihez, akik bőségesen terített asztallal vártak minket és nagyon vendégszeretőek voltak.  Valamivel 5 óra után indultunk haza Budapestre és elvittük Renátót is, mert Ő már Szentendrére jár a katonai iskolába.  Aztán hazavittem Viviéket és egy óra múlva én is hazagurultam.

   Ezen a hétvégén egy nagyon kedves családot ismertem meg, nélkülük sokkal nehezebb lett volna az a négy nap.  Mindig ott voltak körülöttem, sosem hagytak egyedül, pedig sokszor megpróbáltam elsétálni hogy magam legyek.  Nem értem, hogy a Szerelmemmel mi történt.  Nem értem mivel váltottam ki belőle ilyen hirtelen dolgokat, ha én voltam egyáltalán.  Mi történt, hogy egyik hétről a másikra a minden helyett a semmit jelentsem a számára.  Lehet, hogy Vivi anyukájának van igaza, ilyen lépésre az ember nem szánja el magát ok nélkül. ...és ha nem mondja el miért történik ez az egész, akkor tenni sem tudok semmit.  Persze az is lehet, hogy pont ez a lényeg, hogy ne tudjak tenni semmit.  Hogy csak üljek karbatett kézzel és ne tudjam visszatartani.  Ezzel még azt is elérte, hogy ne tudjam meggyőzni semmiről, hiszen Ő már eldöntötte... vagy valaki más aki arra terelte hogy így döntsön.  Ki tudna egy láthatatlan problémát legyőzni, egy olyat amiről nem tudsz semmit?  Senki.  Esély sem lesz rá és ezt Ő nagyon jól tudja.  Ha nincs feladat nincs megoldás sem, hiszen ha nem tudom mi a probléma, nem is lehet tenni semmit.  Ez viszont így olyan mintha egy biliárd-játékost úgy golyóznának ki, hogy egyszerűen elveszik az ütőjét...  míg a másik úgy játszik ahogy akar, a kigolyózott akár le is ülhet a kisszékre...  igen, ez van.  Nem érek neki semmit...  úgy történt ahogy a legegyszerűbb és a leggyorsabb...

egyszerűen kigolyóztak.