Bubba, a kis pupák...

   Öt kilót fogytam amióta Ada elment.  Enni megint nincs kedvem.  Ha fáj a hasam ásványvizet iszok, az feloldja a savat.  Péntek este megettem azt a konzerves ananászt amit még együtt vettünk, illetve másnapra is maradt belőle egy pici.  Azóta egy sajtot ettem.  Meg két almát.  És talán... két üveg vizet.  Nagyon régóta nem ettem egyedül és... egyszerűen nem megy.  Itt a rengeteg kaja, tészta, öntet, pizza, meg minden más és mindenről Ada jut eszembe, még a főzésről is.  Mindig együtt főztünk... együtt találtuk ki, együtt csináltuk meg, közben nevetgéltünk, viccelődtünk, beszélgettünk.  Most ha kimegyek a konyhába, egyedül vagyok... el sem tudom mondani mennyire hiányzik... Semmihez nincs étvágyam.  Képtelen vagyok hozzányúlni az ételhez.  Mindezek ellenére pár napja minden este hasazok.  Azt mondják a mozgás endorfint termel, az meg boldogságot.  Ezt az oldalát nem érzem, de azt remélem így legalább izmos lesz a hasam.  Régen az volt és Adának nagyon tetszett.  Igen, ezt is Adáért teszem.  Azért, hogy "dögösebb" legyek.  Már nem tudok mit kitalálni... nincs más esélyem, mint hogy mindent beleadok.  Tisztában vagyok vele, hogy egy hastól nem fog hasra esni... de ártani nem árt.  Egyre enerváltabb vagyok.  Lehet, hogy nemsokára elérem azt a legalsó pontot ahonnan már csak felfelé vezet az út... ha ez így folytatódik, tényleg látni fogom mi van a tó legalján... egyelőre nincs semmi kapaszkodóm, amivel feljebb rángathatnám magam.  "Tegyél érte, csináld meg, akard!" - mondhatnák mások.  Csak az a baj, hogy olyan vagyok mint egy gyűrű a hozzá való gyémánt nélkül.  Értéktelen.  Egyszerű kacat.