Egy héten belül másodszor ébredek fel azzal a gondolattal, hogy nincs tovább, feladom. Ilyenkor mindig kézbe veszem a telefont és rányomok az üzenetek írására, de aztán leteszek róla. Úgysincs bátorságom megtenni, akkor meg minek riogassak vele másokat. Olyan lennék mint a Kiskakas aki folyton farkast kiáltott, aztán amikor tényleg jött a farkas, már senki nem vette komolyan. Nem is akarok riogatni senkit. Nincs hozzá jogom, hogy felbolygassam az életüket. Nem akarom, hogy nyugtalankodjanak miattam... hiszen még elképzelésem sincs mit tennék... csak azt érzem, hogy elfogyott az erőm vagy a hitem vagy nem tudom... Mindenki csak a problémájával tud megtalálni. Nagyon régen volt amikor rólam akart valaki beszélni, amikor rám volt kíváncsi. A barátaim ebben az értelemben nem is a barátaim... amikor találkozom velük, lényegében én próbálok foglalkozni Ővelük, mert valakire oda kell figyelnem, szükségem van arra hogy valakit vagy valakiket érzelmileg is támogassak és ettől azt hiszem, hogy Ők a barátaim, miközben egy barátságban az ilyen dolgoknak két irányban kellene folyniuk. Önként kihasználtatom magam és bebeszélem, hogy ez a barátság. Az a lány pedig akit mindennél jobban szerettem... Úgy érzem kifogytam. Szükségem van arra, hogy valaki vagy valami motiváljon, de csak én motiválok másokat, én agyalok mások problémáin és tőlem senki nem kérdezi meg hogy vagyok... nem kérdezik meg, hogy mik a céljaim, a vágyaim. És miután senkinek nem fontos, lassan nekem se lesz az. Több mint egy éve nincs barátnőm. Azt hiszem ilyen még nem volt. Ha van melletted valaki akkor van kihez igazodnod, automatikusan kialakul egy alsó határvonal ami alá nem süllyedhetsz, mert a társad mindig megvéd és mindig kihúzzátok egymást a bajból. Ha egyedül vagy akkor ezt a szerepet a barátok veszik át (persze sokkal kisebb hatékonysággal), de ha a barátaid nem figyelnek rád, nem foglalkoznak veled, nem érzed hogy fontos vagy, hanem azt látod hogy a céljaidért csak Te küzdesz és nincsenek támogatóid... akkor lesüllyedsz. Motiválatlan leszel, mert senki másnak nem fontos az ami neked. És akkor arra gondolsz, hogy feladod. Mert semmi értelme. Mert nincs kiért vagy miért csinálnod. Megcsinálom, kész, és akkor mi lesz? Semmi, mert akkor is csak egyedül leszek, akkor is csak a problémákkal találnak meg. Amikor barátnőm volt, tudtam, hogy haladunk valamerre, hogy van célunk és nem fogy el az üzemanyag, mert ha valamelyikünk kimerül, a másik ad a sajátjából és kézen fog, vezet, segít... Minden embernek szüksége van arra, hogy időnként motivációt kapjon és abból lesz hite és abból tud adni másoknak, hogy amikor Ő szarban van, akkor mások ezt észreveszik, odafigyelnek rá és segítenek rajta. Ettől leszünk erősek, hogy tudjuk hogy ez működik, ezt kell tennünk nekünk is amikor másnak gondja van. De amikor valaki egyedül van... tényleg egyedül... és a tetejébe semmi sem megy úgy ahogy kellene hogy menjen... akkor baj van. És szerintem most baj van.
Persze nem tehetek mást, próbálom tartani magamban a lelket. Társ és barátok nélkül ez az egyetlen lehetőség maradt. Csak elképesztően nehéz. 6-7 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen gondolataim lesznek. Amikor az ember szerelmes... nagyon fent van. Hiányoznak a közös célok. A fény, ami megmutatja az utat. Hiányzik az, hogy valakire odafigyelhessek, gondoskodhassak... hiányzik, hogy szerethessek, bízhassak, remélhessek...
Egyik este elgondolkodtam azon, hogy mi van akkor ha egy elkeseredett pillanatomban elképzelek valamit és nem veszem észre, hogy megteszem... mi van, ha azt hiszem csak gondolok rá, de közben nem csak gondolom hanem teszem is...?
