Bubba, a kis pupák...

A Nap gyilkos sugárzással bombázta a Földet és bár mindenki tudta, hogy három nap múlva itt a világ vége, csak kevesen hitték el és még kevesebben voltak azok akik tenni akartak a túlélésért.  Aztán aznap amikorra megjósolták a halálosan töltött részecskék Földre zúduló záporát, az égbolt pár perc alatt kékből az izzó narancssárgába váltott és minden melegedni kezdett.  Az emberek árnyékokban, magas házak mögött próbáltak menedékre lelni, de ez a sugárzás nem olyan mint a napsugár, ez mindent beterített.
   Mi már jó két nappal a kezdet előtt egy nagyon mély gödröt ástunk, olyan volt az egész mint egy bombatölcsér.  A bombatölcsér közepén és abból éppen csak kiemelkedve egy 10 méter átmérőjű gomba alakú esernyő állt valamilyen speciális bevonattal, ami felfogott valamit a sugárzásból.  Ez alá futottunk be és leguggolva magunk fölé kellett tenni egy takarószerűséget, ami ólommal volt bevonva (az ólom elnyeli a sugárzást... és még ezt is beleálmodtam... elképesztő!).  Aztán pár óra múlva éjszaka lett és elő lehetett jönni a rejtekhelyről, de egy kihalt város képe tárult elénk... az emberek többségéből sötétszürke hamukupac lett, amit a szél hordott szét.  Akik túlélték azok is csúnya égési sérüléseket szereztek.  Az égbolt az éjszaka ellenére is halványpiros színbe költözött és ez olyan érzést keltett az emberben, mintha köröskörül gyújtott tüzek világítanák be a tájat.  Tényleg az a világvége utáni hangulat uralkodott, nem csak a tájon, az embereken is.
   Aztán a következő napokban nem érkezett újabb sugárzás, de valamit ennünk kellett, ezért Gerivel kimentünk egy elhagyott ház közelébe és ott éti csigákat gyűjtöttünk (úgy látszik azok nem égtek meg...) azzal a szándékkal, hogy megfőzzük őket.  Még sosem ettem csigát, de azóta szeretném kipróbálni amióta azt hallottam hogy megfőzve olyan íze van mint a csirkehúsnak, csak az állaga gombaszerű.
   Az egész álmomat az lengte körül, hogy minden elpusztult és újra fel kell építeni a világot, de ez számomra nem egyszerűen teher volt, hanem elsősorban kihívás... valami hasonló mint amikor az ember megvesz egy házat és az elhanyagolt kertre nézve már nem is a derékig érő gazt látja, hanem azt amit varázsolni akar belőle, amit el szeretne érni.

   Aztán reggel megint álmodtam, ebben az álomban egy erdőben futó út szélén parkoltam és takarítottam az autót.  Az út mellett az erdő egy völgyben folytatódott, az alján talán kis patak csörgedezett, erre nem emlékszem.  Arra viszont igen, hogy az autó elejét egy combnyi vastag fának döntöttem, hogy semmiképpen ne guruljon le a völgybe.  Ősz volt, mert hullottak a falevelek és sárga szőnyegként borították be a földet amíg csak a szem ellátott.  Az úton néha autók mentek el és emberek is sétáltak.  Geri is ott volt és le-fel szaladgált a völgyben.  Számoltam, hogy négyszer is elment mellettem oda-vissza futkározva és néha-néha messziről rám nézett, de hiába integettem neki, nem reagált semmit.  Aztán az autó valahogy elmozdult... nem tudom mikor és mitől, csak azt vettem észre, hogy a fa nem a közepénél éri az autó elejét, hanem vészesen a szélénél és az autó csúszni kezdett.  Hirtelen a jobb-hátsó részéhez ugrottam azzal a szándékkal, hogy visszahúzom, de nem bírtam vele.  Már-már úgy éreztem hogy menthetetlenül lecsúszik a mélybe, amikor az út szélén Ada apukája állt meg a fehér autójukkal, odafutott mellém és segített kihúzni az autót a biztonságos út szélére.  El sem tudom mondani milyen hálás voltam neki, Ő pedig nagyon szeretetteljesen foglalkozott velem.  A mai napig úgy tekintek rá mint az apósomra, azokkal az érzésekkel és azzal a szeretettel.

   Aztán felébredtem és rájöttem, hogy egész éjszaka, hajnalban és reggel szürke vizit öleltem magamhoz... nekem ez maradt.  Ő az aki még most is itt van velem.