Elment a hangom és ez a köhögés nagyon kifáraszt.  Elfelejtettem elmondani, hogy tegnap reggel óta a runcájsz-szakállam megszűnt létezni és egyáltalán nem hiányzik.  Aztán a mai napon megnéztem a hétvégén készült fényképeket és így utólag rájöttem valamire: borzasztóan festettem ezzel a szakállal.  A rövid hajjal karöltve olyannyira kerek arcot kreált, hogy jobban hasonlítottam egy törökre mint saját magamra.  Valljuk be: undorító volt.  Nem csoda hogy nem kellek, de akkor miért nem mondta senki, hogy "figyu, ez szerinted így nem gáz?".  Persze én voltam a bolond, egyszerűen csak kérdezni kellett volna hogy tetszik/nem tetszik?  A több mint negyven rólam készült kép között úgy négyet találtam amit ki mernék tenni, a többin egyszerűen szörnyen festek.  Az is szörnyű, hogy erre is csak akkor jövök rá amikor már késő.

   Szeretem Őt.  ...és annyira nagyon

                                                 NAGYON

                                      NAGYON  

                                               HIÁNYZIK!

   Úgy szeretném megölelni és közben nem érezni azt, hogy csak muszájból ölel és csak addig amíg feltétlenül szükséges.  Úgy szeretném újra azt érezni, hogy Ő akar ölelni, hogy Ő nem akar elereszteni és Ő bújik hozzám a kis orrát a nyakam alá fúrva.  Hogy lehet az, hogy egy csodaszép történetből három hét után a semmi lesz...?  Annyi a kérdés és nincsen semmi válasz... nem értek semmit.