Mi van veled?
Semmi. És minden. Ez a négy napos szünet nekem csak az újabb mélyzuhanást hozta el.
De már jobban voltál...
Igen. Jobban voltam. Emlékszem rá és arra is, hogy mit éreztem. De a gyökerek amikből a jókedvem és jólétem táplálkozott elsorvadtak. Ez a négy nap... rádöbbentett, hogy egyáltalán nem érdeklem. A legkisebb gondolat szintjén sem. Eddig mindig volt kifogásom, hogy sokat dolgozik, túlórázik, fáradt, kimerült... most viszont négy napig szünet volt. Nem hívott, nem keresett, nem üzent, nem írt... az sem érdekli élek-e vagy halok. Öt hete szakított és... ennyi. Nem számítok. Tehetetlen, bénítóan fájdalmas... nem, nem ez a jó kifejezés. Megsemmisítő érzés, hogy van egy lány ezen a Földön akit tényleg tiszta szívből szeretsz, akiért a világon mindent gondolkodás nélkül megtennél, aki neked a nagybetűs MINDENT jelenti... és Te ennek a lánynak semmit sem jelentesz... És miért? Mert évekkel ezelőtt hibáztál. Nem számít, hogy azóta akkorát fordult veled a világ mint még soha azelőtt, nem számít hogy magadtól kezdtél el változni, hogy érezhetően és tapasztalhatóan elkezdtél azokból a mindennapi kis építőkockákból, a kedvességből, a figyelmességből és bókokból felépíteni egy boldog és életre szóló kapcsolat alapjait, nem számít hogy meg akartad kérni a lány kezét... és igazából az összes jó dolog amit tettél, egyik sem számít... tehetsz bármit, a szemében mindig csak egy szerelmes bolond maradsz, egy sajnálni való emlék. Pedig lehetnék több... sokkal több. De nem kellek eléggé. Egyáltalán nem kellek.
Miért nem Te keresed?
Attól félek, hogy ha felhívom, rövid úton leráz valami kamu szöveggel. Ennél megalázóbbat elképzelni sem tudok.
De szakított... miért hívna fel vagy miért lépne feléd bármit is?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy két hónappal ezelőtt még úgy csimpaszkodtunk egymásba mint két szerelmes kis majom. Egyre inkább úgy érzem, hogy illúziókat kergetek amikor arra gondolok, hogy még gondol rám. Mindent el akartam érni vele, most pedig minden álmom kietlen pusztaság. Semmi sem utal arra, hogy a fejében járnék vagy hogy néha hiányoznék neki. Hiszen azt sem tudja mi van velem... ha egy picit is érdekelném már keresett volna, nem?
Miért nem gondol rám sosem? :( Én minden nap minden órájában rá gondolok... miért ilyen kegyetlen az Élet...???
Néha azt kívánom, bárcsak történne velem valami, ütne el egy autó vagy gurulnék le a lépcsőn vagy lenne bármilyen bajom amivel kórházba kerülök, mert lehet hogy akkor bejönne látogatni és a nyakamba borulna és azt mondaná szeret!!! Tudom, hogy gyerekes, de... hogy lehet hogy nem érdeklem egy fikarcnyit sem? :'(
