Bubba, a kis pupák...

   Tegnap nagyon magam alá kerültem.  Most hogy már nincs a nagy takaró, nem akartam felmászni.  Lent próbáltam aludni a kanapén, de az nem volt alvásnak nevezhető, inkább szenvedésnek.
   Ada nem rég megkérdezte, hogy miért jó az nekem hogy szenvedek?  Nem jó.  Szörnyen kínzó és szomorú érzés, de a lelkem nem követi azt amit agyban elhatározok.  Hiába határozom el, hogy erős leszek... estére vagy legkésőbb következő estére újra befordulok.  A lelkemben elnyomott érzések nehéz, párás ködként ereszkednek a fejemre és végül megint csak azon tudok gondolkozni, hogy vajon mit rontottam ennyire és miért történik ez az egész?  Válaszok persze nincsenek, így egyre csak bolyongok a kérdések sűrűjében.
...szóval... nem, nem jó szenvedni.  Pokolian rossz.

   Nem felejtettem el, hogy egy nagy írással tartozom a blogomnak és az természetesen nem a sörrel kapcsolatos.  Bele is fogtam és még aznap leírtam legalább három oldalnyi gondolatot, aztán jött egy telefonhívás Adától, hogy találkoznunk kell, mert szüksége van a farmerre ami itt maradt a mosásban.  Ezután, illetve a találkozás után másra sem tudtam gondolni mint rá.  Azon a hétvégén Csabiéknál aludtam, társaságra volt szükségem.  Aztán jöttek a napok, egyik a másik után és végül a héten többet aludtam Csabiéknál mint itthon.  Tudom, hogy őrülten hangzik, de valahol még az az érzés is segített, hogy így távolságban is közelebb vagyok Adához és ha esetleg felhív, hogy találkozzunk mert átgondolta és beszélgetni szeretne, akkor gyorsabban odaérek.  Arról nem is beszélve, hogy önmagában is kilométerekkel voltam közelebb és az, hogy közelebb hajthatom álomra a fejem... ez is ostobaság, mégis... egy reményvesztett ember mindenbe képes belekapaszkodni, csak hogy kevésbé fájjon.
   Ha tehetném, éles késsel vágnám le a lelkemet nyomasztó fájdalmat, levágni, elégetni, elfutni.  De nem lehet.  Ez a részem, még ha most olyan is mint egy kór ami megtámadott, egy élősködő ami rászívta magát és amit nehéz teherként viselek bárhova megyek.  Nem lehet levágni, mert ez is én vagyok, még ha nem is akarom hogy ilyen legyek.  Abban reménykedem, hogy majd szép lassan felszívódik ahogy lassan megbékélek a helyzettel.
   Megbékélni több dolog miatt is nehéz.  Egyrészt nem értem az egészet, nem áll össze a kép, hogy miért erről majd a nagyobb irományban.  Másrészt éppen azért mert nem áll össze, abban bízom hogy amilyen érthetetlen módon megtörtént ez a dolog, ugyanolyan érthetetlen és hirtelen módon a visszájára is fordulhat, amit egy szó nélkül be tudnék fogadni, mert akkor már az égvilágon semmi nem érdekelne, csak az hogy Ada mégis engem választott és hogy mindent meg akarok adni neki, hogy boldog legyen velem.  Persze tudom, hogy erre nagyon kicsi az esély, jóformán a nullával egyenlő, de ezt csak az agyammal vagyok képes elfogadni, a lelkem képtelen megbékélni vele.