Pár nappal ezelőtt Vivi megkért, hogy segítsek nekik költözködni, mert másik albérletbe költözik (a főbérlője nem bírta a macskát). Csabival "kicsit" fasírtban voltak egymással, így úgy nézett ki hogy csak én segítek, de amikor a WestEnd-be mentem este 9 utánra (ekkor végez Vivi) és az egyik kanapéra leülve vártam hogy előkerüljön, egyszeriben megjelent Csabi is. Már akkor látszott rajta, hogy nagyon feldúlt (ellenzi Vivi költözködését) és már a kapcsolatuk végéről beszélt. Azt tanácsoltam neki, hogy nyugodjon le, mert ha tovább folytatja amit csinál, Vivi előbb-utóbb megunja és kipenderíti. Sokkal-sokkal megértőbbnek kellene lennie és nem lesz jó ha erre akkor jön rá amikor már szakítottak... Mondtam neki, hogy vigyázzon magára és ne csinálja ezt a felesleges durciskodást, ne járjon úgy mint az, aki egy hibás lépéssel elrontotta el az életét és végtelenül hosszúnak tűnő idő óta nem tud tovább lépni, mert azóta is minden nap eszébe jut minden öröm, bánat és érzés amiből mára csak egy átláthatatlan köd maradt. Nem szabadna Csabinak ebbe a hibába esnie...
Végül kétszer fordultunk, ez a hülye állandóan beszólogatott Vivinek (na ebben biztosan különbözünk), kétszer is félre kellett húznom beszélgetni vele, hogy hagyja ezt abba, mert a lehető legrosszabb irányt választotta és ettől semmi nem lesz jobb. Nem mondtam neki, de közben arra gondoltam, hogy mekkora nagy szerencséje van... nekem soha senki nem kólintott fejbe amikor a magam feje után mentem, nekem senki nem mondta hogy térjek már észhez és nyissam már ki a szemem! Végül lenyugodott.
Most pénteken ismét segítettem költözködni, most az íróasztalt és az összes többit kellett átvinni. Lent vártam őket a ház előtt, kb. fél óra múlva megjelent Csabi és hozta a szétszerelt íróasztal lapjait, de olyan morózus és szótlan volt, hogy alig ismertem rá. Két perccel később Vivi is lejött, hozta a számítógépét, Ő sem volt jobb bőrben, nagy veszekedés lehetett. Amíg pakoltam be az autóba (sakkozni kellett mi hova kerüljön a hely miatt) elkezdtek beszélgetni a kapuajtóban, aztán Vivi egyszer csak elfutott az éjszakába, Csabi utána. 10 perc múlva előkerült azzal, hogy kész, befejezte, itt a vége, utoljára küldte el Vivi és azzal felment. Vivi is előkerült kisírt szemekkel és amíg pakoltam, lent beszélgettünk egy picit. Egyszer csak megjelent Csabi hátán a hátizsákjával, kezében a macskával (a macska miatt kellett Vivinek elköltöznie az albérletből) és kijelentette, hogy Ő most megy és magával viszi a macskát is! Annyira fel volt spanolva, hogy úgy beszélt, úgy mozgott, úgy nézett mintha valami extasy-val lenne belőve, azzal pedig amit mondott gyakorlatilag Vivit érzelmileg próbálta felkaszabolni minél kisebb darabokra, szinte forgatta a kést... Próbáltam csillapítani, de csak akkor sikerült beszélni vele amikor Vivi már bement a házba. Voltak dolgok amikben igaza volt, de ilyen eszközöket sosem szabad használni, ezt még nézni is szörnyű volt. Elmondtam neki mit kellene tennie és amikor Vivi lejött a monitorral, újra elkezdtek beszélgetni. Végül Csabi letett arról hogy elviszi a macskát és eljött velem átszállítani a cuccokat is. Mire visszaértünk Vivi sütött nekünk krumplit és halrudacskát, mosolygósan és jókedvűen ettük meg, majd megint kipattant közöttük a szikra mert egyikük így gondolta a helyzet megoldását, a másikuk pedig úgy és akkor derült ki hogy félreértették egymást. Megint kiabálások és vádaskodások váltották egymást... végül mindkettejükkel külön-külön elbeszélgettem és sikerült elérni, hogy együtt menjünk át az új helyre (Csabi azt akarta hogy ma még aludjanak ott a régi lakásban).
Másnap kibékültek (ki tudja hanyadszorra) és azóta vannak bíztató jelek, csak a bizalom az ami nehezen megy. A körülményeket tekintve (amiről inkább nem írnék) ez annyira nem lenne meglepő, de a bizalom olyan dolog amit meg kell tudni előlegezni ahhoz, hogy boldogok lehessünk.
Nem tudom mi történt volna ha nem vagyok ott. Illetve... őszintén szólva tudom és a legnagyobb szomorúságra az ad okot amivel Ők is tisztában vannak, hogy ketten - segítség nélkül - már régen nem lennének együtt. Olyan vagyok kettejük között mint egy biztonsági szelep. Jó dolog hogy tudok segíteni nekik, de ha ilyen sokszor van rá szükség, mert ketten együtt nem tudják megoldani, nem tudják megbeszélni... az már nem jó :(. Persze azt is meg kell említeni, hogy az utóbbi időben rengeteget fejlődött a kapcsolatuk.
Mindketten szeretik egymást, de a személyes sérelmek miatt (amiből nincs kevés) sokszor nem tudják értékelni a kapcsolatukat és ahelyett hogy a megoldással foglalkoznának, tűrnek-tűrnek, aztán egymás torkának esnek. Kb. egy hónappal ezelőtt gyakorlatilag a sírból hoztam vissza a kapcsolatukat és amikor láttam megint mennyire boldogok, teljesen magamba temetkeztem. Nem azért mert nekik sikerült, hanem azért mert nekem nem. A kapcsolatuk akkor egy nagyon mély válságon ment keresztül és amikor mindkettejükkel az esélyadás fontosságáról beszéltem és minden jóra fordult, akkor láttam mennyire szerencsések... és én mennyire nem. És ezt a szerencsét még csak igazán értékelni sem tudják. Szinte minden szempontból gyengébb a kapcsolatuk és mégis tudtak adni egymásnak egy esélyt a javításra... szinte minden szempontból nehezebbek a kilátásaik, ok nélkül vádolják meg a másikat, hirtelen haragúak és ilyenkor szavakkal nem csak bántják hanem kínozzák is a másikat és mégis... ennek a végletekig bizonytalan, kilátástalan kapcsolatnak mégis lehetősége van arra, amire nekem nincs... A bizonyításra... Az esélyre...
