6. nap. 76.8kg
Fáj a torkom és köhögök. Délutánra már hébe-hóba tüsszentek és az orrom is elkezdett folyni, csak nem iszok eleget... de próbálok odafigyelni rá. Már tegnap késő délután éreztem, hogy nem stimmel valami. Ott volt az a picit szúró, de inkább kaparó érzés ami egy kezdődő torokgyulladás előjele. Nekem nagyon kell vigyáznom a torkommal, mert ha betalál valami hideg akkor képes vagyok akár hetekig is szenvedni vele. A két Strepsils cukorka nem igazán segített, ezért kipróbáltam a Rhinathiol Cold-ot is (és elsőre sikerült mindkettőt jól leírnom... húúúú). Az első két-három órában semmi különbséget nem éreztem, aztán éjszaka elkezdtem izzadni. Melegem volt, de nem akartam megfázni ezért a takaró alá bújva vártam, hogy a felfűtött testem kiűzze magából a bacikat. Persze hajnalra kiszáradtam és semmi víz nem volt a szobában. Hajnalban álmomban is beteg voltam, melegem volt és szédültem miközben sokan körbevettek. A legtöbben a családból voltak, az Ő családjából is (és ott volt pl. a 12 évvel ezelőtti túlsúlyos főnököm is akit anno nagyon nem kedveltem az arrogáns stílusa miatt és aki nem értem hogy keveredett oda... na mindegy.) Elsétáltak mellettem az előszobában és amikor rám néztek gúnyosan mosolyogtak. Nem értettem őket és csak azt szerettem volna, hogy hagyjanak békén. Elkezdtek beszélgetni a konyhában és végül mindenki rajtam mosolygott és viccelődött, mire letörten elvonultam a fürdőszobába zuhanyozni, de nem tudtam bezárni a fürdőszoba ajtaját, mert a zuhany kábele az ajtórésben volt... nem tudom hogy került oda, ám mire észrevettem az ajtócsukódástól már teljesen szét volt szaggatva és csak a zuhanyrózsát tartottam a kezemben egy 20-30cm-es csonk végén. Furamód a zuhanyrózsa néhol gumis betétekkel volt tarkítva, finom és kellemes tapintású és a színét világos drappnak mondanám, olyan igazi luxusdarab... és miközben nézegettem rájöttem, hogy ezt a zuhanyrózsát együtt vettük meg... hogy ez is hozzá köt. A valóságban nem vettünk zuhanyrózsát, de azt hiszem az álmomban ez valamilyen átvitt értelmű dolog volt. Aztán kijöttem a zuhany alól, felmásztam az ágyra és csak feküdtem lefelé bámulva a rácsok között. Lassan mindenki beszállingózott a szobámba és felém fordulva körbevettek. Úgy éreztem nyugalmat szeretnének hozni és biztató mosolyt láttam az arcokon. Különös volt, mert úgy éreztem mintha akkor már nem is azok lettek volna akiknek a bőrébe bújtak. Olyan érzésem volt mintha néma angyalok vettek volna körül, hogy azt mondják "Nyugodj meg, minden rendben lesz". És ebben a pillanatban felébredtem. Melegem volt és szinte szakadt rólam a víz. Reggel volt. Elindultam zuhanyozni.
Ma elgurultam Anyuhoz a munkával, szerencsére nem kérdezett semmit, csak rám nézett és azt mondta szeret. Odafelé a pesti rakparton láttam egy balesetet, pár perccel azelőtt történhetett, mert még se rendőr se mentő nem volt a helyszínen, csak óriási sor az észak felé haladó oldalon. Két autó állt egymás mögött, a hátul álló autó alá pedig beékelődött egy kismotor. Az utasát már kiemelték és ott feküdt mozdulatlanul az úttesten mintha eszméletét vesztette volna. Anyu után a Bécsi útra mentem kiszállítani és a postafiókot is kiürítettem. Az ismerős postás nő az ablaknál leült velem szemben és amikor rám nézett csak annyit kérdezett, hogy jól érzem-e magam? Mondtam neki, hogy mostanában nem igazán. Próbált udvariasan kérdezgetni, de csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy vége és közben a sírás kerülgetett, ezért rögtön el is fordultam. Ez az egy szó is elég volt, hogy megértse mi van. Kérdezte nem-e akarok beszélni róla, de csak egy elhaló nemet tudtam kipréselni, semmi mást. Látszott az arckifejezésén, hogy sajnál és mondta, hogy amikor tegnap Anita felhívott hogy üríteni kellene a postafiókot, még meg is jegyezte, hogy milyen fura volt a hangom és szerinte valami nincs rendben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire figyelnek rám... A posta előtt még elgurultam az autómosóba. Ez is egy olyan dolog amit már korábban meg kellett volna tennem, de nem gondoltam, hogy ekkora a baj. Sokáig nem is volt jele, hogy baj van. Én azt hittem, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett... nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet. Vagy ha igen akkor az nem úgy fog érkezni mint derült égből a villámcsapás hanem lesz eleje, közepe és vége. Eleje akkor amikor valami nem úgy alakul ahogy szeretné, közepe akkor ha ezekben a dolgokban elutasítóan viselkedek és vége akkor ha a megoldásban végképp nem jutunk dűlőre. Azt gondoltam, hogy ha én vagyok a hunyó és látom az eseményeket, akkor kapok lehetőséget és időt arra, hogy a dolgokat együttes erővel visszaterelhessük egy olyan mederbe, egy olyan útra ami a szerelmünk megerősítése, a kapcsolatunk szorosabbra fűzése és a közös jövőnk felé visz minket. Nem tudom miben reménykedjek, de még most is minden nap arra gondolok, hogy felülkerekedik benne a szerelem és rájön, hogy a szerelem kitart a másik mellett, a szerelem nem csak némán ad és fogyatkozik ha nem kap választ, hanem a szerelem tud és mer küzdeni, a szerelem félt, a szerelem óv, a szerelem tanít. Küzd a másikért hogy ne veszítse el, nem magára hagyja a kapcsolatot hanem félti, ápolja és óvja, és mindenekelőtt tanítja a párját, mert szereti az embert annak minden hibájával együtt és ha vannak hibák amik rosszul esnek, akkor támogatón és tanítva vezeti rá a párját a helyes útra, mert a hiányosságok és hibák csak együtt küzdhetőek le. A szerelem a közepe mindennek... Ő szeret engem, én szeretem Őt... és emellett minden más eltörpül. Nem szabad hagyni, hogy azok a dolgok amiket csak az egyik vesz észre átrágják magukat a szerelmen és az ilyen dolgok felderítése és semlegesítése, a másik jóra való tanítása mind-mind közös felelősség és egyetlen esetben nem vezet eredményre... akkor ha az egyik nem akarja azt hogy a közös jó felé induljon el. De én akarom. Nagyon akarom. És már akkor is akartam amikor még jele sem volt ennek az egésznek. De akkor mi történt...? ...és miért? Elkezdtem változni a jó irányba, erre Ő két héten belül lezuhan a mélybe. Mit tettem? Nem értem... és csak várok a pillanatra amikor minderre rájön. Amikor megérti, hogy a boldogság azt találja meg aki nem csak elvárja hogy a párja kitalálja a gondolatait és válaszoljon a ki nem mondott szavakra (ami nagyon sokszor megtörtént és igen, volt amikor nem, mert nem lehet minden gondolatot kitalálni, de az ember utóbb mégis csak ezekre az esetekre emlékszik, a jók pedig valamiért mindig "csak" magától értetődőnek tűnnek), hanem merni kell tanítani, nevelni, okítani, mert lehet és szabad, mert mindenkiben ott rejlik a lehetőség és egy kapcsolatban a felelősség is közös, annak a felelőssége hogy ki mennyire vállalja fel a kívánságait és mennyire kitartó ahhoz, hogy a másikban felszínre hozza ezeket. Ha valakibe szerelmesek lettünk az azt jelenti hogy láttuk benne azt a valamit, már akkor is amikor még fel sem tört a felszínre. Vannak amik maguktól kifakadnak majd, vannak amiket elő kell csalogatni és vannak amihez beszélgetni, becézni, ismerkedni kell és akkor is jól esik ha már évek óta együtt élnek. Amíg szeretünk a másik szemébe nézni, amíg jól esik a karjába bújni, amíg szorítjuk a kezét és keressük a tekintetét, addig nem szabad feladni, mert mindez egyet jelent: azt hogy szeretjük Őt. ...és akik szeretik egymást azok egymás előtt be merik látni a hibáikat, elmondják egymásnak a félelmeiket, a bánatukat, a terveiket, mert mindez már közös és nem bűn megosztani azzal akit szeretünk.
