Bubba, a kis pupák...

   Ma el kellett mennem postára és (pirulós arc) voltam olyan kényelmes, hogy autóba üljek.  Különben is imádok vezetni, nézni ahogy elsuhan a táj... mondjuk ezen a kis szakaszon max pár utcát és épületet látnék és azok sem suhannának, de azért jó érzés.
   Szóval elindultam a postára, mire látom hogy a parkoló bejáratát egy busz foglalja el, de úgy teljes széltében középre az úton, hogy semelyik oldaláról be ne férjen valaki... oké, tettem egy kört, vissza vittem az autót, kb. 10 méterrel az eredeti helyétől parkoltam le, még mosolyogtam is magamban, hogy 10 méter mínuszból sétálok és elkönyveltem, hogy a sors ellen nem lehet mit tenni, végülis szép az idő, sétálok egy jót.  A postához közeledve már messzről láttam, hogy az előbbi busznak hűlt helye, akkor is rötyögtem egy kicsit, hogy ezt valaki odafent direkt kitalálta, na de a legjobb... nem volt nyitva a posta!  Úgy emlékeztem, hogy szombaton is nyitva van délig, de ez most nem így történt.  Másik lehetőség a Nyugati téren van, de az Andrássy elejéről hangokat és mozgolódást láttam, gondoltam mindjárt át is sétálok a zebrán.  Hát láss csodát, belefutottam valamilyen egészséges életmód rendezvénybe, mert volt ott kerékpáros egyesülettől kezdve a kiürült műanyag üdítős palackokból és egyéb szemétből felépített vagy két méter átmérőjű földgömbön át színpadi koncertekig és kirakodóvásárig minden.  Még a vonatosok is kijöttek, voltak lefektetve sínpárok és azokon lehetett előre-hátra vonatozni, mindezt az Andrássy út közepén... :o.
   Mindent szépen megnéztem és ismét megállapítottam, hogy ez egy olyan rendezvény amire minimum párban érdemes menni... és rájöttem, hogy valójában minden nap ezen gondolkozom.  A hiányon, ami nehéz súlyként nehezedik a vállamra és lenyom a víz alá.
   Aztán az Oktogonnál elfordultam balra és lesétáltam a Nyugatinál lévő postához.  Szép, napos idő volt, át is mentem a naposabbik oldalra és a végén azt mondtam: kár lett volna a ma kihagyni egy ilyen sétát.

   Itthon aztán megelégeltem az íróasztalom mellett évek óta tekergő kábel-rengeteget, ráadásul ezek úgy fogják a port és a porcicákat, mint a hálóval halászók a halakat.  Fogtam magam, előkaptam a fúrót, a csavarokat és mindent (elosztókat, modemet, routert) szépen felfúrtam a falra, a kábeleket pedig kábelkötözőkkel összetereltem.  Eddig ha valamit be akartam dugni a 220-ba, jó mélyen behajolva folyton rakosgatnom kellett a kábelrengeteget, most pedig minden a helyén van, mindent elérek és az íróasztalon is jóval több a hely.  A kábeleket vizes ruhával letörölgettem, a régi helyüket felporszívóztam és utána az íróasztal körül mindenütt szépen felmostam, port töröltem.
   Jól esett egy kicsit csinálni valamit, ami eltereli a gondolataimat, ami alatt percről percre látom hogy jobb lesz valami.  Az érzés viszont itt maradt... hiányzik.  ...Ő is és a közösen eltervezett jövő is.  ...és hiányzik az érzés, hogy támasza vagyok annak aki az én támaszom.  ...és minden nap nyomaszt az érzés, hogy egymagam nem tudok változtatni azon ami van, nem tudok (nem merek) közel kerülni ahhoz akit szeretek, ahhoz akivel boldog voltam.  Annyira hiányzik mint még soha senki.