Tegnap elsétáltam a postára. Útközben arra gondoltam, hogy két vagy három évvel ezelőtt milyen boldog voltam. Valahogy minden összejött, magánélet, üzlet, barátok, ismerősök. Most viszont minden téren csak pangás van... valljuk be - gyakorlatilag - vegetálok. Arra jöttem rá - most már teljes bizonyossággal - hogy akkor voltam boldog, akkor tudtam alkotni, dolgozni, akkor éltem igazán, amikor volt egy társam akivel terveztük és alakítottuk a jövőt. Akivel együtt néztünk az előttünk álló időkre... és bármi rossz dolog ért, az a tudat hogy nem egyedül kell szembe néznem a világgal, az hogy van valaki akivel az életünk egymás részévé vált, az minden reggel új erőt adott és kisöpört minden rossz gondolatot. Egyedül nem feleannyira nehéz. Egyedül elképzelhetetlenül nehéz. Egyedül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy létezik a lehetetlen...
Szóval ahogy így magamba roskadozva ballagtam a posta felé az egyik, sétámat keresztező útról kikanyarodott előttem egy busz. Eddig a percig nem is gondoltam hogy itt busz is jár, de igazából nem is a busz volt a lényeg. A busz azon oldalán amelyik felém kanyarodott az egyik ablak melletti ülésen egy lány ült. Szürke egyhangúságomban talán észre sem vettem volna, de Ő - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - széles mosollyal az arcán rám nézett... ez annyira váratlanul ért, hogy nem mosolyogtam vissza. Először arra gondoltam hogy nem is rám mosolyog, de mögöttem az egész utcában nem állt senki és ahogy a busz mozgott a kanyarban, a lány arca úgy fordult folyamatosan felém... aztán oldalt eltűnt buszostul, mosolyostul, ablakostul.
Fura, hogy amikor az ember szó szerint semmi szépet nem talál az életében... hirtelen ott terem valaki - egy buszról - hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni. Őrangyal...? Sose lesz válasz...
