Bubba, a kis pupák...

   Igazából fogalmam sincs mit írjak, csak úgy itt vagyok.  Pedig lehet hogy más valahol kellene lennem...
   Csabi ma bulizni ment, engem persze nem hívott, pedig egy kicsit reménykedtem hogy este legalább kimozdulok.  A múlt hétvégén meg beígérte a szombat esti bulit, aztán lemondta.  Mindegy.  Már kezdek hozzászokni.  Majd egyedül nézek valami szórakozás után, nem vagyok egy elveszett gyerek, feltalálom magam.
   Jó lesz a hétvége... de most nem fogok itthon maradni mint a múlthéten, elmegyek sétálni valahova a szabadba.  Mondjuk jó hideg van... majd összehúzom magam :)
   Moziban is el lehetne menni, úgy is régen voltam.  Emlékszem, egy időben egyedül jártam moziba és mindig volt valami olyan hangulata... ami különleges... ahogy ott ülsz az ülésben és úgy érzed szinte beszív.  És úgy érzed láthatatlan vagy a többiek számára.  Mintha csak egy egyszerű szemlélődő lennél amíg el nem kezdődik a film és figyeled a körülötted ülőket... a 40-es házasokat ahogy zavartan és némán nézik a még üres mozivásznat mert fogalmuk sincs hogy milyen filmre ültek be.  A fiatal szerelmespárt, akik valószínűleg többet fognak csókolózni mint amennyi csók elcsattan majd a filmben.  A tinilányokat akik kicsattannak a jókedvtől és egyfolytában kuncognak... a huszonéves párt amint felfelé lépdelnek a lépcsőn... a fiú macsó "ki ha én nem", a lány "bennem egy királynő veszett el" léptekkel.  Aztán elkezdődik a film és mindenki eltűnik... csak néha hallod a hangjukat amikor nevetnek... de nem érdekel.  Te is a filmet nézed.  Aztán a végén felgyulladnak a fények és a sok-sok különböző személyiség, a sok-sok különc ember, mindenki... mindenki bágyadtan, halkan és csendben kisétál a teremből.  De csak addig a pillanatig maradnak hasonlóak, amíg ki nem jönnek az utána szinte kötelező WC-ről... utána mindenki újra...

                                                önmaga...