Lassú séta közben beszélgettünk. Bele remegett mindenem amikor nevetni láttam. Olyan gyönyörű és szép volt. Olyan... tökéletes. (sóhaj) Amikor kettőnkről esett szó, óvatosan fogalmazott. Nem tett, nem mondott olyat amit bíztatásnak tudnék venni, pedig bármit megtennék egyetlen bíztató szaváért, egyetlen befejezetlen mozdulatáért. De nem lehetett fogódzót találni abban amit mondott. Az egész találkozás olyan volt mint egy álom... és mégis ez volt a valóság. Álmomban sokszor ott vannak az emberek, de nem érem el őket... de reggel felébredek és tudom hogy csak álmodtam az egészet. De most nem ébredek... és tényleg nem értem el. Néha megérintettem a vállát vagy a karját amikor egy-egy biciklis elhúzott mellettünk. Szerettem volna megölelni, de... úgy éreztem ha megteszem azzal mindent elrontok, mert minden annyira törékeny volt...
Én is óvatosan fogalmaztam. Óvatosan mert olyan mérhetetlen tenni akarást, erőt, lendületet és érzelmet kell vissza fognom előtte amivel - ha csak egy percig elengedné magát - bárhol is legyünk, abban a pillanatban, rögtön az egekbe repíteném, át minden félelmen és kétségen fel a csillámlóan ezüstös csillagokig... De... nem tudom lenne-e még számomra egyetlen perce. Ha nem... mindent elrontanék... Beletörődni, ez lenne a jelszó. De... hogy harcoljak valami ellen, ami én magam vagyok? Hogy harcoljak saját magam ellen? Az érzéseim ellen... az ellen hogy feleségül akarom venni? Hogy harcoljak...? :'(
A jelszó: elfogadni amit Ő akar. Elfogadni, mert azt akarja hogy így legyen. És ahhoz hogy alkossunk a világban egy új dolgot, egy akarat, önmagában, páratlanul... Beletörődni! Ezt kell elfogadni. Beletörődés. Elfogadás. De ha elfogadom akkor azt fogja látni hogy feladtam... és azzal vége. Hogy az Istenbe van az, hogy nem tudom feladni ezt az egészet??? Hogy az Istenbe van, hogy nem fér bele abba a tök fejembe hogy... Ő feladta...
Ha... nincs ha... miben bízok még?? Mi az ami még mozgatja ezt a dolgot? Mi az amitől még... olyan mintha egy motor pörögne bennem aminek már rég nincs üzemanyaga, aminek elvileg nem szabadna forognia... nem szabadna mert ki lett éheztetve, véreztetve, kész, vége! Meg kellene hogy álljon ez rohadt motor, de ez nem áll meg hanem csak pörög és pörög... és azt mondja nem állok le mert hiszek abban amit érzek!
Igen, ez egy bejegyzés egy blogon. Egy bejegyzés arról, amit sokan nem mernének kimondani. Legtöbbször én sem merném. Miért? Mert sznobok vagyunk, álarcot hordunk és elrejtjük magunkat és az érzéseinket a világ elől. Sokszor azt mondjuk őszinték vagyunk... de csak megvillantjuk a bennünk rejlő igazságot, mert valójában félünk teljesen kiadni magunkat egy másik embernek. Félünk nehogy visszaéljenek a gyengeségeinkkel, a félelmeinkkel, az álmainkkal. Úgy gondolod nem így van? Rendben, csapd be magad. Legyél a saját hazugságaid foglya. Én nem akarok többet hazudni magamnak. Másnak se. Teljes szívemből szeretem.
Gondolom most megint jó pár hét szünet következik... Amikor búcsúzkodáskor azt kérte öleljem meg, egy piciny rés keletkezett a falon és azt mondtam, szeretem. A falon, aminek a túloldalán olyan nagy szeretet- és érzelemtenger terül el, aminek nem lehet belátni a végét... Nem formáltam meg a szót csak hallottam ahogy kijön és hirtelen tudtam hogy... elbuktam. Tudtam hogy olyat mondtam amit Ada szerint nem lenne szabad...
Hetek óta csak egy dologra gondoltam... Valahol mélyen belül volt egy képtelen álmom... hogy nyaralhassak vele a tengernél... ott... azon a helyen amit ketten, együtt néztünk ki... amit együtt terveztünk el... ami a miénk...
Miért ilyen kegyetlen az élet? Miért azt veszi el aki a legfontosabb? :'(
Összeillünk. Hiányzol.
