Reggel van. Megint van idő gondolkodni. Filózni azon amin nem érdemes, mert úgy sem leszek okosabb.
Nem válaszol. Persze, nem kérdeztem. Talán jobb is. Félek attól ami elpusztítaná azt a kis reményforrást ami még megmaradt bennem. Ami egyszer zuhatag, egyszer csordogáló ér... mostanában egyre kevesebb a lehetőség, hogy zuhatag lehessen.
Miért, miért ilyen nehéz az Élet? Miért nincs még egy esély ha az ember már annyira megbánt mindent hogy a szíve minden percben összeszorul és újabb és újabb támfalakkal kell támogatni belülről, hogy kitartson és ne omoljon össze. Nem lehet hogy minden elmúlt... Nem lehet hogy mindennek vége... :( Nem, nem lehet, nem hiszem el, nem történhet így... :'(
Lehet hogy ez már a vég? Lehet hogy már csak arra vár hogy mikor adom fel végre, mikor szállnak el a remények és mondom azt: elég...? Vagy ami még rosszabb... lehet hogy már nem is vár semmire mert nem is érdekli...? :(
Talán csak csendben nézi az agóniámat és arra gondol: "én szóltam".
Hát ami már igaz, reményekkel nem táplál... Luxus és kánaán lenne nekem ha mondana egy-egy kedves szót mint ezelőtt... ha egyszer végig simítaná a karom vagy csak nekem dőlne... úgy érzem a szívem csordultig telne és a mennyországban repülnék... :( ...de ezt talán Ő is tudja és egykönnyen nem adja meg ezt a luxust. Megbántották. Nem tudom hogy most mindezzel megakar-e tanítani arra hogy mekkora árat kell fizetnem ha azt szeretném hogy újra bízzon bennem, vagy tényleg ennyire érdektelen és már nem érdekli semmi. Nem tudok rajta eligazodni. Bár volt idő amikor rajtam sem lehetett, ha olvassa tudom most ezt gondolná...
Hideg van. Ülök az ablaknál a gép előtt és félálomban szendergek...így is lehet gondolkozni... ébren repülni az álmokban... csak a nyakam bánja egy picit.
