Az előző bejegyzésem ellenére a tegnap egy-egy kósza percre, órára újra megérintett a boldogság... Na jó. Mindent összevetve ÖRÜLTEN JÓL ÉREZTEM MAGAM! :)
Csabival azt terveztük hogy elmegyünk táncolni ZP-be és nagyon kellemes társaságot kaptunk, sőt még Klárival is összefutottunk. Addig egész este volt bennem egy olyan megfogalmazhatatlan feszültség, nem zavaró és nem meghatározó, csak ott bújkált bennem és amikor megláttam Klárit rögtön megöleltem és felkaptam. Szegény olyan nagy szemekkel nézett, de nagyon rég óta nem találkoztunk és annyira meg kellett már ölelnem valakit és annyira pont a legjobbkor volt a legjobb helyen, hogy kitört belőlem a fékevesztett öröm. Persze tudom miért volt az a kis feszültség...
Igaz hogy az este alatt volt pár olyan perc amikor nekem kicsit "letörték a bili fülét" (akkor 6 másodpercig azt hittem mindennek vége), és volt egy olyan pillanat amikor azon gondolkodtam hogy "véletlenül" darabokra töröm egy arcátlan és kaján ember orrát, de inkább füstölögve elfordultam és mire visszanéztem már megoldódott magától. Tuti padlót fogott volna a fiú, de azt is tudtam hogy bármit teszek nem jövök ki belőle jól és most nagy mákom volt hogy a legelvakult pillanatokban is képes vagyok fegyelmezni magam. Mindenkinél van egy határ, de ha az ember már járt a bárpultnál és nem csak vizet ivott, akkor jobb ha százszor is meggondolja mit tesz. Örülök hogy gondolkodtam...
Ma végül nem volt foci, de nem sokára indulok is és leszállítom a kulcstartókat :) Szeretném azt gondolni hogy nem gondolok bele többet ebbe abból, mint ami van... Kérdéseket már nem teszek fel... azt hiszem félek a válaszoktól és attól tartok hogy megint többet gondolok mint kellene és akkor jön az elmúlt két hónap alatt már sokszor átélt arcraesés, visszautasítás. Nem, ezt nem szeretném amíg nincs egy olyan jel amit nem lehet másképpen értelmezni, amit biztos nem én értek félre. Nem akarom hogy mind a ketten szenvedjünk. Addig pedig amíg ez a pillanat eljön (vagy nem)...
Itt vagyok és harcolok! Érte... értünk...
