Bubba, a kis pupák...

   Először ledöbbentem honnan tudja... vagyis inkább csak sejti.  Rögtön a blogra gondoltam és a fejemben mint felvillanó fények cikáztak át a gondolatok, hogy mennyi mindent leírtam... olyan volt mintha rámpirítottak volna... mint amit a kisgyerek érezhet amikor a szülei későn jönnek haza, Ő gyorsan kikapcsolja a TV-t és a sötétben rohanva párducként veti magát az ágyba, hogy Anyu és Apu nehogy észrevegye, hogy fél perccel azelőtt még mesét nézett, pedig már rég aludnia kellett volna.  És másnap a reggelinél Apu megkérdezi: nem tudod ki felejtette a videóban a Dzsungel könyvé-t...?  És a gyerek ekkor hirtelen nagyot harap a szendvicsbe, hogy még véletlen se kelljen beszélnie és rázza a fejét és nem mer Apura nézni, de oda kell nézni, mert Apu kérdezett valamit és néz... és amikor az övé és Apu tekintete összeakad a gyerekszájban megáll az étel, mert érzi hogy képtelen hazudni Apunak és abban a pillanatban elvörösödik a füle és Apu ekkor már tudja... és nem is ez a lényeg, mert... mert Apu már tegnap este tudta, hallotta amint dobogtak a kis talpak a padlón és hallotta azt is, ahogy az ágy megnyekken a kis párduc huppanásától.  Tudta amikor Anyu bement betakargatni a kis párducot és a szobából kijövet kis mosollyal kacsintott Apura, mert az alvó kis párducok szíve sosem kalapál úgy, mint azé aki most ott feküdt befordulva a fal felé.  Igen, Apu és Anyu tudja... de a gyerek erre csak abban a pillanatban jött rá amikor belenézett Apu kiváncsi szemébe és látta Apu  - kedvességét elkendőzendő, magára erőltetett -  komoly arcát.  És akkor a könnyei potyogni kezdenek, elpirult arcára még megpróbál egy engesztelő mosolyt erőltetni, de egy másodperc után feladja és legörbült ajkakkal leteszi a szendvicset.  Hátradől, kezeit kétoldalt a feneke alá temeti, arcát borúsan lehajtja és zokogva sírni kezd.  És ekkor Apu feláll a székről, odatérdel elé és azt mondja: - Semmi baj kicsim, csak mindig mondj igazat, jó?  És a gyerek most már bőg és hevesen bólogat és mintha veszélytől menekülne öleli át Aput és Apu is visszaöleli Őt.  És Apu boldog és a kis párduc válla felett ránéz Anyura, aki a konyhapulttól mosolyogva visszafordulva szintén a könnyeit törölgeti, mert tudja azt amit Apu: a kisfia ma egy picivel felnőttebb lett, mert tanult valami nagyon fontosat... sosem szabad hazudni.
   Bár én nem tettem olyat mint a kisfiú, de pár pillanatig én is úgy éreztem mint akit tetten értek... de aztán rájöttem.  Egyrészt nem lehet hogy csak most, hiszen hosszú ideje írom le az érzéseimet és úgy gondolom már lett volna visszhangja.  Másrészt, eszembe jutott az MSN aláírásom... ami publikus.  Ezt itt biztos, hogy nem olvassa mert már akkor régen sem olvasta.  Amikor egyszer régen sétáltunk a Rákos-patak mellett, beszélgettünk pár dologról amit már legalább 2-3 hete leírtam és mindenen meglepődött, mindent végig hallgatott.  Szóval tuti, tuti hogy nem.  Valószínűleg már azt is elfelejtette hogy egyáltalán volt ilyen, nem hogy még most is írom... néhanapján.  Az MSN miatt lehet.
   Igazából rengeteg dolgot nem írok le.  Például nem írtam le, hogy tegnapelőtt a téren egy óvodás csoportba botlottam.  A gyerekek ott rohangáltak a téren a padok között, olyanok voltak mintha kis színes üveggolyók kacskaringóznának zsibongva, nevetgélve összevissza... rózsaszín, sárga, piros, kék, zöld... csak fekete és fehér nem volt köztük.  Ezt a két színt meghagyták a felnőtteknek.  Talán jobb is, hiszen egy kisgyerek minden nyűgével, bajával együtt is olyan színt visz az életünkbe amit semmivel sem lehet összehasonlítani... mellettük minden nap különálló, egyedi és megismételhetetlen... és mindennél boldogabb lehet az az tudat, hogy van egy kis élet aki két ember szerelmének élő, lélegző, önnálló gondolattal, érzésekkel bíró kis gyümölcse... tán a legszebb ajándék a világon... és a legnagyobb felelősség... annyira szeretnék már egyszer Apu lenni... :(