Bubba, a kis pupák...

   Elolvastam azt amit egy évvel ezelőtt írtam.  Azt gondoltam biztos írtam valami fogadalmat, valamit amit megfogadtam erre az évre, de ehelyett mást találtam.

   Nincs jó kedvem.  Valaki azt mondta, hogy ez így szokott lenni, az ember a születésnapján gondolkodik és ha nem tetszik neki ami van, szomorú lesz.  Kérdeztem hogy - És sírni is szoktak?   - Igen, sírni is szoktak.

   Dühös vagyok... és csalódott.  Nem másban, inkább magamban.  Már régen apuka szeretnék lenni, régen családot szeretnék, régen játszadozni szeretnék a gyermekeimmel, tanítani őket, nézni ahogy cseperednek és szeretni, meglepni, ölelni a feleségemet és nincs semmi. Semmmmmi!

   Itt állok a semmivel a kezemben úgy, hogy nem egyszer megvolt a lehetőségem arra hogy boldog apuka és szerető férj lehessek.  Aztán látok képeket... azokról akikkel egykoron együtt ébredtünk, együtt nevettünk, együtt terveztünk... most másokkal ébrednek, másokkal nevetnek, másokkal terveznek... ilyenkor csak egy valami zakatol idebent... elcsesztem!  Kezemben volt a kulcs a boldogsághoz, mégis elvesztettem akit szerettem... és amikor ezek a víz alatt zakatoló érzések, gondolatok elérnek egy határt és a víz kiloccsan a szélén... csak zokogok... mint most is.
   Olyan sokszor indultam a nulláról, hogy bár még sehol senki a láthatáron, már most félek hogy elrontok valamit vagy megint jön valaki aki elrontja kintről.  Megint minden nulla, egy nagy rohadt nulla és mindent amit eddig építettem, amiért eddig küzdöttem egy nagy semmi.  Valaki más beköltözik az életébe annak akit szerettél és vége, minden egymásra pakolt hegyed, minden építményed, munkád egyszeriben lapossá, egyszínűvé és sivárrá változik, egy nagy síkság lesz a helyén, mintha soha nem is lett volna ott semmi.  És a hegyeiddel, a csobogó patakjaiddal, zöldellő rétekkel és a nehezen felépített palotáiddal együtt eltűnik az is akiért mindezt teremtetted... eltűnik a mosoly, a báj, az érintés... csak Ő kellene, hogy egy nap alatt, egy perc alatt újra teremts mindent, a napot, a hegyeket, a fákat, a bolondos fehér felhőket kéklő egen... mindenhez csak egy valami kellene... Ő... mert Ő a szíve, Ő a célja mindennek ami él és mozogna benned... minden Őérte van... és nélküle semmi sincs.
   Túl sokat rágódom a kudarcokon, azon hogy minden miattam vezetett ez ide, miattam történt, az én hibám.  És ha esetleg azt látom valamiben hogy nem az én hibám akkor azon rágódom, hogy miért nem csináltam jobban, miért nem láttam a megoldást, miért nem léptem amikor kellett volna?  Bocsánatot akarok kérni, bizonyítani akarok, hogy nem járok rossz úton, csak botlás volt, egy buta hiba, egy egyszeri megismételhetetlen ostoba vakság... és egyfolytában abban reménykedem, hogy valami csoda okán lehetőségem lesz kijavítani... de valójában csak még lejjebb csúszok, amikor látom hogy erről már mindenki letett, csak én küzdök egyedül azért a valamiért... másnak már nem fontos.  Más már tovább lépett... más már nem szeret.