Amint hallottam hogy elindul a lift felfelé, odaálltam a bejárati ajtóhoz és kicsit kinyitottam. Nem teljesen, csak éppen vállszélességben. Reménykedtem valamiben... A felvonó lassan megállt és a zárt lépcsőház megkopott, sárga fényében egyszercsak kinyílt a liftajtó. Nagy pördüléssel Ő fordult ki rajta, de nem vett észre, mert abban a pillanatban amikor megláttam, hirtelen résnyire hajtottam az ajtót. Csak a jól ismert kulcsok csörgését hallottam, majd azt amint belép a lakásába. Dobogó szívvel kipillantottam, már nem volt ott csak a szűkre nyitott ajtó mögül kiszűrődő fények és a kopogó léptek távoli zaja hallatszott. Mit tegyek? - kérdeztem magamban miközben a szívem még most is fürge szteppet járt. Kivárok. Vissza húztam a fejem és egy araszra nyitva hagytam az ajtót... hátha észre veszi, de nem bírtam sokáig pár másodperc múlva újra majd újra kinéztem. Az ajtaja előbb félig, majd teljesen nyitva volt... A szívem csak zakatol... mit tegyek, mit tegyek!?? Odabent valahol csörög a telefon. Felveszi, beszél valakivel, de csak hangfoszlányokat hallok, nem tudom kivenni, csak az utolsó mondatot: "Akkor holnap találkozunk a parkolóban." Mit tegyek?? Zavaromban én is félig nyitva hagyom az ajtót. Hátha észre veszi... és akkor mi lesz...? Jajj, nem vagyok normális :(. Ezeket gondolom, a szívem már a torkomban. Egy hirtelen ötlettől belépek a nagyszobába és előkapom a lemezjátszót. Izgatottan legtérdelek a padlóra és felteszek rá egy lemezt egy vágyakozó szerelmes dallal és az ajtóm felé nézek... hátha meghallja... (és ha meghallja mi lesz??? Nem vagyok normális...) Ahogy elindul a dal, a szívem az eddiginél is gyorsabb tempóra kapcsol... Istenem, mit teszek??? Éppen le akarom állítani mikor kopogás hallatszik... Kilépek - mit kilépek, kiugrom! - az előszobába, kihajtom az ajtót... Ő áll ott. Ajka szegletében éppen felismerhető kis mosoly, a szemembe néz... Hirtelen némaság... csak állok és nézem megbabonázva, megdermedve... Bejöhetek? - kérdi. Persze, tessék, gyere csak... - habogom és közben nem találom a nyelvem, csak úgy egymásra torlódva bucskáznak ki a szavak. Bejön a szobába. Hirtelen minden olyan nyugodt lesz... olyan kellemes... olyan szép... Ő az aki egyetlen kis mosolyával is hihetetlen nyugalmat áraszt magából és érzem, hogy a közelében én is megnyugszom. Mintha a közelében minden színesebbé válna... Mintha tükörsima tavon csónakáznánk... minden pillanatnak jelentősége van. Minden pillanat csodálatos és örökkévaló. Beszélgetünk, de nem tudom miről. Aztán segít felpróbálni egy pulóvert... végig simítja rajtam, nézi jó-e rám... a válla szakadt... leveszi rólam és megvarrja... csodálom Őt és bár nem tesz érte semmit, teljesen elbűvöl... szeretem.
Aztán felébredek... éjszaka van. Talán hajnal. Álom volt. Elképzelt lakás, elképzelt lépcsőház, elképzelt élet. Csak Ő volt igazi... és az érzés amit mellette éreztem.
Annyira hiányzol... még most is :(
