Amikor mindenki haza indult és a kissé tántorgó Danit is sikerült felvinnem a lépcsőn a lakásajtóig, Csillával elpakoltunk és még legalább egy órát beszélgettünk kettesben (hajnali 4-ig). Sok minden szóba került, pl. kinek mi a szerelem. Tanácsot kért és azt hiszem tudtam neki segíteni, de mikor egy kicsit Ő is beszéltetni kezdett engem, hirtelen rádöbbentem, hogy tulajdonképpen saját magamon is tudnék segíteni... ezen a holtpont érzésen. Az ember kivűlről sokszor jobban látja a dolgokat és nem követne el olyasmit amivel lehet hogy csak saját maga alatt vágja a fát. És a baj nem ott van hogy nem tudunk nagyobb magasságokból lenézni a minket körülvevő világra, hanem ott hogy az adott pillanatban ez nem jut eszünkbe, ott maradunk a földön és csak azt látjuk ami éppen körbevesz... és ez nagyon nem jó, mert így olyan mintha vakon mennénk egy erdőben és nem biztos hogy a jó irányt választjuk. Pl. hétfőn nem kellett volna azt mondanom Adának hogy szeretem. Olyan lelki kötelékkel kapcsolódunk egymáshoz, hogy neki ezt mondanom sem kell és megérzi rajtam. Ezzel a kimondott szóval lehet hogy ismét megváltottam a három hetes bérletemet egy olyan vonatra amire Ada nem fog felszállni. Azt az egyet nem tudom hogy érte el, hogy ennyire eltűnjenek belőle a közös érzelmek. És azt sem tudom, hogy nekem miért nem sikerült ugyanez. Lehet hogy az húzódik meg a háttérben, hogy még soha nem volt ilyen szerelmes (ezt elmondta nekem valaki aki tőle hallotta) és Ada attól fél, hogy ha újra kezdenénk sebezhetővé válna. És azok után amiken átmentünk megértem ha ezt gondolja. És én hiába tudom és érzem mindennél tisztábban, hogy egy életen át óvnám és ápolnám a kapcsolatunkat, az életünket, Őt, kitartanék egészségben és betegségben... hiába tudom hogy soha többé nem történne botlás mert szeretem és rajta kívűl nem lenne hely senki másnak a szívemben mert Ő töltené ki mindenem... hiába minden amit tudok és érzek... ha Ő most nem mer újra megnyílni felém. Tudom hogy nem szabad éreztetnem azt amit szavak nélkül is tud, mert ha valami elindulna benne, ahhoz hogy bízzon benne és ne fojtsa el, tőle kell hogy elinduljon és nem azért mert én ezeket nyíltan kimondom és éreztetem. Lehozhatnám neki a csillagokat is, de ahhoz hogy megbízzon bennem neki nem nagy szavakra és ígéretekre van szüksége hanem időre. Talán hosszú-hosszú időre. Nem hetekre, hanem hónapokra. Ki tudja, talán évekre... És a tapasztalatra. Arra a tapasztalatra, hogy számíthat rám.
Szeretnék újra a barátja lenni. Szeretném ha újra meglátná bennem azt a fiút akiről tudta hogy mindig segít és számíthat rá bármi is történik. Tudom, ehhez el kell fogadnom a jelenlegi helyzetet, amiben fura mód a hétfői találkozás csak segített. El kell engednem, hogy vissza találhasson. Fel kell adnom a reményeimet és rá kell bíznom magam az életre és arra, hogy egyszer talán még fordul benne a kocka és megadja az esélyt arra, hogy ne csak fél évig, hanem egy életen át boldogok lehessünk együtt. Tudom, hogy ha ez valaha is megtörténik, az még hosszú idő... talán sose jön el. De van akit nem pótolhat más...
...és bátor csak az lehet, aki meri követni az álmait. ...még úgy is, ha lemond a reményeiről.
