Itt ülök bent az üzletben a kanapén. Vagy talán inkább fekszem. Nézek kifelé a nagy ablakon és bámulom a megálló és elsuhanó autókat. Szörnyen unatkozom. Ez most biztos bosszantja azt aki napi 8-9 órában dolgozik, de ha hiszitek ha nem, nektek a jobb. Elfoglaljátok magatokat. Amit én csinálok ebben a méretben szépen eltarthat egy vagy két embert, de az ember egyfolytában unatkozik és azon töpreng ami szétszedi... hogy miért? ...miért volt olyan hülye? És miért van az ami most van? És mi lesz ebből? Lesz egyáltalán még valami?
Kellene kezdeni valamit, mert így megemésztenek a gondolatok. Mindig azt hittem milyen jó annak akinek sok a szabadideje. De nem jó. Nincsenek határok. Egyedül pedig végképp minden csak rajtad múlik. És ez nem jó. Nagyon nem jó. A határok keretet adnak az életedhez, vannak viszonyítási pontjaid amik mentén sétálhatsz. De nélkülük a dolog elfolynak... ha nincs rendszer, semmi nincs. Ki kell alakítanom egy rendszert.
A munkában sem lehet megmaradni ezen a szinten, mert bár hoz a konyhára, de annyira mégsem hogy az ember nagyobb dologba fogjon. Egyedül pedig nem is kétszer olyan nehéz... sokkal nehezebb. Ha csinálnék egy nagykereskedést, nagyobb lehetőségeim lennének. Jobban elfoglalnám magam és a jövőbe vetett bizalmam is biztosabb alapokon állna. Bele tudnék fogni olyan dolgokba amikbe most nem, vagy legalábbis egyedül nem. Lakást szeretnék. Egy kis munkával hitelt is felvehetnék rá. Talán elfogadják így egyedül is. Nem tudom. Az ember nem tud mit kezdeni magával ha egyedül van, mert a tervek csak akkor érnek valamit ha van kivel megosztani, van kivel harcolni, küzdeni érte. De egyedül miért küzdjek? Egy lakásért amibe majd minden este egyedül térek haza? Az ajtót kinyitva felkapcsolom a villanyt és senki nem jön puszit adni és átölelni, hogy "De jó hogy itthon vagy, úgy vártam Rád...". Ahol nem lesz két személyes kis gyertyafényes vacsora meghitt vacsora? Ahol nem lesz majd nevetve kergetőzés a vizes törülközővel? Nem akarok úgy lakást venni, hogy majd egyszer valaki beköltözik... Közös lakást szeretnék, amit közösen választunk ki, közösen járjuk be kéz a kézben és közösen tapétázzuk és festjük ki, közösen pucoljuk meg az ablakot és együtt helyezzük el a bútorokat. Nem azért mert nem tudnám egyedül megtenni. Hanem mert érezni szeretném hogy mindezek az élmények közösek. Azt hogy nem csak nekem fontos... hanem annak is akit szeretek...
Néztem az utcán az embereket. Minden ember egy élet, egy élettörténet és megannyi gondolat, érzés, jövő... Láttam lenge öltözetű lányokat is, de nem vonzották a szemem... háborog a gyomrom ha más valakire téved a szemem... Csak Ő kell nekem.
Ha vennék egy lakást hogy fogadná? Vajon komolyabban venne ha látná hogy fejlődöm? Ha látná hogy tényleg vele szeretnék élni? Nem, nem gondolom hogy ettől lesz valaki szerelmes. De komolyabban venne...? Talán... talán igen. Ha elhívom lakást nézni, talán igen... talán igen...
