Tegnap megváltozott az életem. Hogy miért? Mert hülye voltam. És mire erre rájöttem, no meg arra hogy ez nem az én életem és a problémákat nem így kell megrágni, már késő volt. Későn jöttem rá, hogy ez nem az én utam, ez nem én vagyok... és már nincs mellettem aki elhiggyje hogy olyan sokat gondolkodtam ezen hogy képtelen lennék ahhoz hasonlókra mint korábban. Miért nem láttam tisztábban...?? :(
Csak merengek magam elé és néha megcsípem magam hogy felocsúdjak: Hahó, még itt vagyok! Hahó... még élek.
Alig múlt dél és túl vagyok három síráson. Az első akkor tört rám, amikor elhatároztam hogy áthúzom az ágyat és a kis könyvespolcon megpillantottam egy kicsiny papírra írt szerelmes levelet... négy-öt lépés után le kellett ülnöm az ágy szélére mert görcsösen rázni kezdett és kitört... az ölembe szorítva kellett a kis piros párnára hajolnom hogy abba maradjon. Azóta sem merek a könyvespolc közelébe menni... Aztán kaptam egy levelet egy barátnőmtől aki mostanság Londonban próbál szerencsét. Nyugtatni próbált és jótanácsokkal segített... erre halkan eleredt a második. Azt írta ne tegyem tönkre magam, mert butaság ennyire szenvedni valaki más miatt. Szedjem össze magam, legyek újra vidám és boldog, változzak meg és mutassam meg neki mit veszít ha nem jön vissza hozzám... Igen, ez a helyes út. Csak nehéz lesz élni anélkül az ember nélkül akivel szeretnél mindent megosztani és akivel szeretnél éjszakákba nyúlóan, órákon át nevetni... De meg kell neki mutatnom. Mert ez az egyetlen esélyem arra hogy azt mondhassam: Nem lehet jobb. Otthon vagyok.
Ma délben felhívott Viki, a volt barátnőm. Majdnem 5 évig éltünk együtt és a szakítás ellenére is nagyon jó barátok maradtunk. Sokat köszönhetünk egymásnak és Ő nagyon jó ember. Elfogadtuk azt hogy barátok leszünk és jól érzem magam a társaságában, már nincs ami feszélyezzen. Nem tudom pontosan miért hívott fel, de a második kérdésére hogy hogy vagyok valami elengedett, mint amikor a szövet már nem bírja a súlyt és először csak felreped, majd hirtelen kiszakad és sugárban tör elő a víz... bőgtem mint egy gyerek... nem tudok mit tenni ellene, ha visszatartom csak rosszabb. Csak zúdult kifelé... Próbált nyugtatgatni, de a bűntudat úgy jár át rajtam mint a fény az üvegkalitkában... megtörik és ezernyi éles tűvel vagdos, hasít, szúr... Felajánlotta, hogy délután menjek át hozzá, lefoglalom magam és megnézem az új dolgokat a kertben. Bundással is tudok majd foglalkozni, Ő a fekete németjuhászkutyánk. Valamivel el kell foglalnom magam, mert nem bírok el egyedül a sok gondolattal.
