Bubba, a kis pupák...

   Blogot írni...?  Fura dolog.  Azt mondják a blog egy napló.  Napló az ember gondolatairól, élményeiről, napjairól.  És kinek szól...?  Mikor még nem létezett internet, a naplók mindig csak afféle emlékeztetők voltak.  Az "egyszer volt idő" lejegyzett pillanatai az utókornak, de legfőképpen annak aki lejegyezte.

   Annyi de annyi minden történik... és mikor egy szemhunyásnyi időm van megállni, sokszor elmondom magamban, hogy hogyan írnám le ezt és ezt a blogban.  Rengeteg gondolat kavarog a fejemben... ki szeretném tárni őket, megszeretném mutatni mindet... elmondani, elmesélni... mert úgy érzem lassan, apránként öl meg a magány.  Nem, nem úgy értem, érintkezem emberekkel, de... sokszor könnybe lábad a szemem.  Itt vagyok egymagamban, egyedül.  És nem érzem jól magam.  Egyáltalán nem.

   Emlékszem, talán 9 éves lehettem, éppen ebédhez készülődtünk szombaton.  A szombat mindig amolyan szabad nap volt... szabad mert nem kellett iskolába menni és nagyon sokáig lehetett lustálkodni, bár én mindig az a kis korán reggel kukorékoló, nagy szobába besurranó és halkan TV-t néző kisgyerek voltam.  Ugyanakkor ezek a szombatok nyüsgéssel is teltek, mert Anyu minden szombat délelőtt kitakarította a lakást és ahogy nőttem, egyre inkább engem is befogott a házimunkába.  Nem szerettem porszívózni, de még mindig jobb volt mint mosogatni vagy kádat pucolni.  A krumpli pucolást viszont egész jól csináltam, a szemétledobás pedig [15. emeleten laktunk, elképzelhetetlen volt hogy ne működjön a szemétledobó] nagyon feküdt, mert gyorsan megvolt és ezzel máris letudtam egy feladatot.  A bevásárlás volt az amit leginkább nem szerettem.  Amikor Anyu főzött és kellett még valami a közértből...  Haha, egyszer emlékszem, hogy úgy jöttem ki hogy a kezemben maradt a kosár és már csak félúton vettem észre.  Hazavittem, de csak azért mert vissza már szégyeltem volna így menni.  Ott tartottam, hogy túl voltunk egy ilyen szombat délelőtti takarításon, ebédfőzésen és éppen a székekért mentem, amiket majd beviszek az asztalhoz a konyhába, amikor valaki a családból megkérdezte mikor lesz barátnőm (mégegyszer: 9 éves voltam).  Én erre finnyás sértődöttséggel a hangomban valami olyasmit válaszoltam, hogy "fúúúj, nekem sohasem lesz barátnőm!"  -  ami annak a fényében, hogy a 9 éves fiúk rendszerint utálják a lányokat, ez nem meglepő :).  Persze mindezzel leginkább a zavaromat próbáltam leplezni és úgy gondoltam hogy pont az ilyen hozzáállástól leszek majd fiús, de ezt a kijelentésemet hetekig megnevette a család ha csak felmerült.
   De azért nem így képzeltem el.  Egyáltalán nem.


A többit legközelebb.  Nagyon fáradt vagyok.