"Fekete volt... Egyszerű és mégis szép... Senki sem tudja honnan jött és mi volt ezelőtt... csak Te meg én..."
A Bérczi szabó üzlet a városka egy eldugott, kanyargós utcácskájának végén húzta meg magát. Az omladozó házak között bújt el a sokszor nagyhangú világ becsvágyó zajai elől, nem síratva azt, amit sohasem láthatott. Piciny kirakatában mindössze néhány divatjamúlt szövet sejtette, hogy mi is lehet odabent...
Bérczi bácsinak már az ükapja is szabó volt, aki még magának a királynének is készített gyönyörű, mélykék estélyi ruhát. Ükpapa szerencséjére már nem élte meg azt a szörnyű látványt, amikor a városkát is elöntötte a forradalom és a rákövetkezendő években egykoron csillogó üzlete is a véres megtorlás áldozatává lett. A család ezt követően mind inkább kisebb és eldugottabb helyeken dolgozgatott és a már letűnt királyi család főszabócsaládjának élete nyomorba váltott át... Bérczi bácsi húsz évesen kapta meg az akkor még emeleten lakó öreg nénitől a házat cserébe azért, hogy lányainak ingyen varrjon mennyegzői ruhát. Szegény néne nem tudta volna megfizetni az efféle munkát és így próbált kedvére tenni két hivalkodó lányának.
- De rég is volt ez... - mondta halkan Bérczi bácsi maga elé meredve. Túlméretezett drapp kardigánjáról nagy barna gombok lógtak, szürke nadrágja és kis fekete papucsa elrejtette vézna lábát. Piciny orrán kerek szemüveg ült, melynek jobb lencséje még évekkel ezelőtt megpattant, amikor egy suhanc lesodorta lábáról az éppen szerény étkét bevásárló öreget.
Körülnézett mint aki most ébredt fel nappali álmából és megszemlélte két hónap munkáját, melyet a kezében tartott. Kicsi volt, de kecses, bőrén és kis pántlikáján játszva csillogott az ablakon beszűrődő fény.
- Olyan mintha a gyermekem lenne... - és kitörült egy könnycseppet a szeméből.
- Abi... - mondta halkan. - Abi lesz a neved... - és kezében a kis Abival elszundított...
Néhány nap múlva egy kis cipő jelent meg a kirakatban és Bérczi bácsi üzlete egycsapásra megváltozott! A kelmék szinte életre keltek és kellemesen játszottak a rájuk eső fénnyel. Fél év után előszőr újra vevők nyitására szólalt meg mindannyiszor az ajtó előtti kis harang és Bérczi bácsi alig hitte el, hogy két hét alatt több megrendelése lett, mint az utóbbi két évben összesen! Egy hónap múlva a szokatlanul nagy forgalomra való tekintettel egy táblát is kirakattak a városházáról az utca bejáratához "Szabóság - megállni tilos!" felirattal.
Fél év múlva Bérczi bácsi üzlete teljesen megváltozott. Más volt az ajtó, más volt a parketta, más volt az asztal, más volt a szék, másmilyenek voltak a lámpák, csak két dolog nem változott... Bérczi bácsi és a kirakat... Bérczi bácsi, aki most is ugyanabban a túlméretezett drapp kardigánban fogadta a vevőket, szürke nadrágban és kis fekete papucsban csoszogott hol jobbra, hol balra és orrán most is ott ült a kerek, szélén megpattant lencséjű szemüveg. A kirakat, ahol most is ott csillogott a három divatjamúlt szövet, közepén Abival... Bérczi bácsi sokszor próbálta megfejteni a titkát, hiszen már minden szemet ámulatba ejtett. Legtöbben helyben megszerették volna venni, kínáltak érte temérdek pénzt, lovat, telket, egész házat, sőt egyszer egy utazó gyémántgyűrűért cserébe szerette volna elvinni, de Bérczi bácsit nem érdekelték a földi javak.
Egy napon azonban senki nem jött... Bérczi bácsi kinyitotta az ajtót, de senki nem állt odakint, aki esetleg nem mert volna bejönni. Kiment a kicsiny utcára, de senki nem nézegette a kirakatot. A megrendelt ruhákért sem jöttek aznap. Olyan csend honolt, mintha a város nem is lett volna... csak a szelek süvítettek a házak között...
- Ez különös... - mondta Bérczi bácsi és azzal elindult kifelé az nagy útra. Egészen a tábláig elment, de...
- Ez különös... - és visszafordult az üres útról. Talán félúton lehetett, amikor halk gyerekhang suttogása szállt időtől megkopott fülébe. Először nem tudta eldönteni merről jön, de érzékei azt súgták, hogy az utca belsejéből. De hiszen az előbb nem volt ott senki... sőt, az egész utcában nem volt senki! Megmarkolta öreg botját és elindult a bolt felé, amennyire csak lábaitól kitelt. Egyszerre kivehetővé vált a hang suttogása és Bérczi bácsi majdnem hanyadt vágódott meglepetésében...
- Abi... Abi... Abi... - suttogta sejtelmesen a kis gyerekhang...
Bérczi bácsinak már a torkában dobogott a szíve és nem csak a gyors iramtól, amit lábainak diktált. Mire az üzlet elé ért már körülvette a hang, beszűrődött agyának legelrejtettebb zugaiba is, átjára kezét és lábát, ott dübörgött a mellkasában, felkúszott a hátán és játszadozott ősz hajával...
- Abi... Abi... Abi...
Lassan körülnézett, de sehol sem látta a hang forrását. Tekintete rávetült a kirakatra, mire a hang egyszerre elhallgatott... Abi nem volt ott...
- Úristen... - nyögte és elhaló szemekkel meredt a kis pár cipőcske hült helyére...
Bérczi bácsi halkan összerogyott. Lábai erőtlenül koccantak össze, hogy engedjenek a megfáradt test súlyának. Térde reccsenve csapódott a kicsiny utca szürke macskakövének, hogy teste is kövesse méternyi zuhanásában...
Bérczi bácsi feküdt... nagyon sokáig... A szomszédasszony talált rá másnap a kirakat előtt. Kis teremtés volt, épphogy húsz éves, de homlokán már ráncok futottak át a nehéz élet viszontagságaitól. Teregetni jött a mosásból, hogy az utcában egy órácskát időző déli nap megszáríthassa a lassan szakadozó, itt-ott foltozott ruhákat. Amint meglátta az utca közepén drapp kardigánjában fekvő öreget, rögtön szaladt vissza és közben a férjének kiáltozott: "Jajj, Istenem, Petiii, Petiiiiii! A Bérczi bácsi, a... aaa Bérczi bácsi!!!". Az alig idősebb fiú úgy fordult ki az ajtón mint aki az életéért fut, majd mikor tíz méterre Ő is megpillantotta, földbe gyökerezett a lába...
- Ugye nem halt meg, ugye... ugye...? - kérdezte könnyeitől fuldokló lány, aki most urának háta mögül lesett az útra. - Petikém, ugye nem...?
A fiú Bérczi bácsi mellé térdelt és ráhajolt a mellkasára, majd pár másodperc után fellélegzett. Könnyedén emelte fel az öreg testet és miközben futva elrobogott saját ajtajuk irányába a még mindig fuldokló fiatalasszony mellett, eddigi férfias magabiztosságát meghazuttolóan rebegte maga elé:
- Katikám, gyorsan vizet és tedd rendbe az ágyat... Istenem, ne Tedd ezt vele, ne engedd el, könyörgöm! - ...az utolsó szót már zokogva mondta ki...
- Talán még két nap... de legfeljebb három... itt már én sem tudok segíteni... igazán sajnálom...
Az orvos kecskeszakálla nem állt már olyan peckesen mint fiatalkorában, pályája kezdetén - úgy hatvan évvel ezelőtt -, de gyerekként Ő is kapott nyalókát a fiatal szabótól. Emlékeiben még elevenen élt a fiatal, sudár termetű és mindig oly kedves szabóné, aki levessel jutalmazta meg a gyerekeket, akik segítettek neki felsöpörni az utcát. ...akkoriban volt még aki erre is figyelt... A szabóné és a szabó olyanok voltak az árva gyerekeknek, mint Anya és Apa... Mikor mindenki más elkergette őket, mikor a csendőrök is őket hajkurászták, mikor a téli hideg bekúszott szedett-vetett gönceik alá, mindig volt egy kis utca, egy kis ház, egy kis ajtó, ahol szeretettel fogadták Őket, foglalkoztak velük és érezték, hogy Ők is fontosak... Sokuk innen kapott indíttatást, hogy ne csavargó váljék belőlük, mert ha csavargóvá válsz soha nem leszel igazán boldog... Őt is Bérczi bácsi iratta be az iskolába és valóságos gyereksereg vonult át a kis utca felé a nagy úton, amikor a fiatal szabóné megvárta Őt az első nap után... Feleségére gondolt, akit ott ismert meg és akivel talán soha nem találkoztak volna... Aztán egy nap már nem jött elé a szabóné... Senki nem merte megkérdezni, miért... már orvostanonc volt, amikor bent az egyetemen az idős tanár elmondta neki és csak neki... szabóné beteg volt... soha nem lehetett gyereke... Bérczi bácsi tudta ezt és azt is, hogy csak éveik vannak hátra... és végül egyedül maradt...
Kati a kezébe nyomta egyetlen megmaradt pénzérméjüket, amiből még három napig kellett volna fedezniük az asztalra valót, mire az orvos megfogta a még majdnem lány mindkét kezét és mélyen a szemébe nézett:
- Többet adott Ő mindannyiunknak, mint amennyit pénzzel vagy bármi mással visszaadhatnánk neki... Tartsa meg az érmét és imádkozzon, hogy rossz orvos legyek és ne legyen igazam...
Kati és Peti teljes három napig nem aludt. Bérczi bácsit egyetlen ágyukba fektették. Felváltva voltak bent az öregnél, cserélték a borogatást, próbálták itatni amikor néha-néha magához tért, de nem sok sikerrel. A harmadik nap estéjére már mindketten kimerültek. Kati fáradtan, leguggolt az ágy mellé és aggódón megsimogatta az öreg arcát... még meleg volt, de már nagyon ritkán szedte a levegőt... de legalább még él!
A nap lassan lenyugszik... a lány halkan visszatelepedett az ágy melletti székre, Peti ölébe és csendesen elaludt... Peti is...
- Apuuu... Apuuuuu... - a kislány hangja halkan kúszott be a már süket fülekbe és résnyire nyitotta az öreg szemeket. Az éjszaka sötétjéből lassan egy fekete hajgombolyag bontakozott ki. Hullámzott, mintha nem létező szél fújta volna sejtelmesen...
- Ki vagy? - az öreg inkább gondolta, mint mondta a szavakat... A hajgombolyag lassan megforult és egy kékszemű kislány arca jelent meg az ágy felett.
- Abi... Abi... - mondta suttogón. Játékos mosolya elbűvölte az sok évet megélt szemeket és sírt az elé táruló szépségtől... Erőt kellett gyűjtenie, hogy akárcsak gondolatban is ki tudja mondani.
- Édesanyád jól van? - a sötétben is mélyfeketén hullámzó hajú szellemalak közelebb hajolt és mosolyával megcirógatta lelkét.
- Igen... és már nagyon vár... - és az öreg szabó csendesen elaludt...
"Fekete volt... Egyszerű és mégis szép... Senki sem tudja honnan jött és mi volt ezelőtt... csak Te meg én..."
