Csak most vettem észre egy korábbi kommentet, Szanyáét akinek ez a három mondata erőt adott...
"elkezdtem olvasni és megfogott...végigolvastam.Sztem rosszul dönt a csaj ha nem jön rá mekkora kincs vagy :) én drukolok ;)"
Nagyon jól esett amit írtál, de elmesélek neked valamit. Volt idő amikor nem úgy gondolkoztam mint most és voltak dolgok amiknek a jelentőségét vagy nem fogtam fel, vagy nem az értéküknek megfelelően kezeltem és Adában sajnos ez maradt meg leginkább, pedig számtalan szépet éltünk meg nap mint nap... Azóta amióta nincs mellettem, az ágyban álmatlanul nézve a plafonra vetített éjszakai fényeket, gondolatban ezerszer és ezerszer, újra és újra átéltem mindent. Azóta hogy vissza tudtam nézni és láttam a butaságokat, a hülyeségeket, sokmindent másképpen látok, de úgy néz ki hogy Ada egyelőre nem akar újabb esélyt adni...
És miért történtek a hibák? Túl vagyok már egy 5 éves és egy 1.5 éves kapcsolaton. Persze volt több kisebb is, de Ada előtt ezek voltak a komolyak. Mindkét kapcsolatban szerettem volna tovább lépni annál, hogy csak társak legyünk és hogy csak naponta, kétnaponta, hetente találkozzunk. Komoly kapcsolatot szerettem volna és ez ugye ott kezdődik, hogy két ember együtt lakik. Ada előtt igazán komolyan ez senkivel nem merült fel. Voltak rá utalások, voltak tervek, elképzelések, de senkivel nem mentünk utána hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, mik a lehetőségek. Ada előtt senkiben nem éreztem azt az elszántságot amit benne, mással nem mentünk oda a hűtőgépekhez vagy a mosógépekhez és nem töltöttünk el köztük minden alkalommal legalább fél órát azért, hogy megbeszéljük és kiválasszuk milyen hűtőszekrény vagy mosógép lenne jó nekünk, nem vitattuk meg hogy most ez a rekesz-elrendezés miért jó és a másik miért nem. Nem mentünk el lakáskiállításra, nem kötöttünk lakástakarékossági betétet, nem voltunk a Kikában hogy minden kis apró körülményt mérlegelve három órán keresztül átnézzük a hol szép hol csúnya konyhaszekrényeket, hogy ámuljunk és mosolyogjunk egy-egy fürdőszobaszekrény valóságtól elrugaszkodott mosdókagylója előtt, hogy egy labirintusban bolyongva aprólékosan kiválasszuk a mindkettőnknek megfelelő tökéletes előszobaszekrényt. Nem, ez csak Adával volt... csak Ő vette ennyire komolyan, csak vele lehetett ennyire bízni a jövőben...
aztán jött ez a hülyeség... ez a "mozogjunk valamit"... és ebben egyikünk sem tudott engedni. Összevesztünk... makacskodtunk. Az elején mindig én engedtem előbb, a legvégén pedig végül Ő, de akkor már annyira felcukkoltam magam, hogy... Istenem, mit tettem??? :((( Eleresztettem a kezét... :'(( Heteken át sírtam éjjel az ágyamban, sírtam nappal a barátok mellett... de mégis makacs voltam, olyan mint most Ő... és Ő úgy szenvedett, mint most én... ...és mire három hét múlva újra megfogtam volna kezét azzal a szándékkal, hogy soha-soha többé nem akarom elereszteni, mert soha senkivel nem nevettem éjszaka órákon át a sötétben... mert soha senki nem suttogott a fülembe szerelmes vallomásokat amikor már azt hitte hogy alszom... mert soha senki nem volt hozzám ilyen őszinte... mire minderre rájöttem, és arra hogy Ő az a lány akivel le szeretném élni az életem... már késő volt... :'((
Adával mindennek volt íze... illata... hangja...
Sosem éltem át ilyeneket azelőtt. Amikor elmentünk egy bútorüzlet előtt és mind a ketten egyszerre indultunk a bejárat felé... amikor csillárokat néztünk és körtéket kerestünk hozzájuk lázasan... amikor a hűtőket nyitogattuk és megnéztük szinte mindet... akkor még nem fogtam fel igazán mi ez, csak azt éreztem hogy valami csodálatos dolog ami teszünk, amit érzünk egymás iránt. De sosem volt ebben részem, nem tudtam felfogni ennek mekkora értéke, mekkora súlya lesz az életemben. Tudtam hogy valami nagy dolog készül, de sosem éltem át ilyet... olyan mintha játszanál egy új játékkal ami nagyon tetszik, de úgy játszod mint az előzőeket (mint az előző kapcsolataidat) mert nem tudod hogy ez valójában nem csak egy játék... ez már az életed és éppen akkor készülsz összekötni valakivel akiért minden kimondott szavaddal, minden mozdulatoddal, minden gondolatoddal ugyanúgy felelős vagy... Nem csak úgy, hogy mi most kapcsolatban vagyunk, hanem úgy hogy mi most a közös életre készülünk. És felfogtam hogy mi történik, de amikor felmerült valami amiben nem értettünk egyet nem kapcsoltam hogy "Gabi, ez már nem játék... ez már az élet, itt már nem lehet makacskodni, nem lehet haragudni a társadra és egy hét múlva annyival elintézni hogy Bocsi...". Ez már nem csak játék, ez már a közös életed azzal akit szeretsz, akivel ugyanazt akarjátok, aki egy életen át a társad lesz jóban-rosszban és akinek a társa leszel jóban-rosszban és soha-soha nem szabad megsértődni és elfordulni tőle azzal, hogy egy kis idő múlva ha majd mindketten lenyugodtatok, minden rendbejön. Ő a társad. Ő a Te társad. És olyan szeretettel vesz körül amiért soha nem lehetsz neki elég hálás és minden nap, minden percben meg kell szolgálnod, ki kell érdemelned a szeretetét, mert csak érted teszi... csak Te érted... és ennél nagyobb szó nincs az életben... (sír)
És nem szabad makacsnak lenni. Nem... ez az amit nem tudtam. Ez az amit még nem éltem át soha. És ezért rontottam el.
Pedig újra kezdeném... még most is...
még most is...
Mert felismertem a hibákat és hiszem hogy méltó társa lennék Adának. Sohasem tenném kockára a bizalmát és tudom hogy olyan tökéletes pár lennénk, hogy mindenki rajtunk ámulna és mindenki olyan harmóniában szeretne élni mint Mi. Mert Mi abban éltünk... Nem hiszem hogy külön utakon valaha is megtaláljuk újra és nem azért mert félnék az új utaktól... hanem mert volt egyszer egy olyan hogy együtt... és vele szeretném bejárni az utat. Vele. Kéz a kézben. Együtt.
Én tiszta lapot szeretnék tenni az asztalra.
